CashBacsi

A hét utolsó kiszemeltje a Dread Nautical ami a semmiből jött és elképesztően nagyot ütött, nálam legalábbis mindenképpen. Én aki az ezer éves körökre osztott UFO-n és a táblás Warhammeren nőttem fel, nagyon szép emlékeket tartogatok magamban erről a játékstílusról. Maga a rendszer azóta rengeteget javult, lepolírozták, tökéletesítették, az eredmény a Dread Nautical. Az alapfelállás szerint van egy hatalmas luxushajó, amin a legtöbb ember valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag zombivá és mindenféle szörnnyé változott, van pár túlélő aki megpróbál életben maradni. Az elején a négy lehetséges főszereplőből kiválasztjuk a számunkra legszimpibbet, majd felkelünk a kabinunkban, dumálunk a meglehetősen gyanús technikussal aki éppen ott várt a sarokban hogy felébredjünk, és nekimegyünk a nagy kalandnak. Keresgélünk, nyomozunk, fegyvereket és egyéb tárgyakat veszünk fel, harcolunk is nem keveset és amikor végre megtaláljuk a hajó vezérlőtermét a hajókürtöt megfújva elájulunk. Majd kezdődik minden elölről. Ekkor jövünk rá, hogy itt valami nagyon nem stimmel, mintha a mászkáló szörnyetegek nem adtak volna erre elég okot, de mindegy. Célunk az lesz, hogy a hajó húsz szintjén belül mindenhova eljussunk, megismerjünk más túlélőket, meggyőzzük őket arról hogy csatlakozzanak hozzánk, miközben minden egyes nappal egyre több fejlesztés barkácsolunk össze a hálótermünkben és egyre több ággyal gyarapítjuk azt, hogy mindig legyen egy szabad ha valaki csatlakozni szeretne. A túlélők saját személyiséggel rendelkeznek, én aki a Mass Effecten és KOTOR-on nevelkedtem se tudtam sokszor elérni hogy jól válaszoljak, mert nem mindig a kedves és helyeselő válasz a jó, van olyan szereplő akivel kifejezetten szemtelenkedni kell, vagy szembe menni az akaratával. A csapatunk összesen három emberből állhat, mindenkinek van egy passzív és egy aktív képessége, ennek megfelelően érdemes összeállítani a csapatot. A fegyvereket, felszereléseket és az állomásokat is lehet fejleszteni, ha egy szint már nagyon erősnek tűnik menjünk vissza korábbi szintekre tápolni és ha kellően megerősödtünk akkor érdemes tovább folytatni a kalandot. A harc kellemes, logikusan van kitalálva, bár nem ritkán előfordul, hogy egy-egy fegyver visszafele sül el, és saját magunkat égetjük meg vagy robbantjuk fel, szerencsére meghalni senki se tud, mert másnap már mindenki ott lesz a hálóban velünk együtt, a náluk lévő cuccot viszont ha nem tudjuk felvenni akkor bizony elbukjuk. Mint azt gondolom látjátok a játék nagyon elkapott, idáig ez az abszolút kedvencem, talán az első Arcade amit végig is fogok játszani, semmiképpen se hagyjátok ki.

Újságíró angolul? Typoman. Kezdhetjük akkor a hetet egy nagyon gyenge poénnal? Ezért akkor most én kérek elnézést! De visszatérve akkor a játékunkhoz a Typoman eredetileg egy Nintendo Wii cím volt, eléggé vegyes fogadtatást kapott a kritikusoktól már három évvel ezelőtt is, de azért kicsit később megjelent szinte minden platformra és végül szépen lassan hozzánk iOS-re is megérkezett. Aki ismeri és szereti a Playdead játékokat (Limbo, Inside) az ezt is szeretni fogja. Ha érdekel, hogy miért akkor ne menj sehova! A Typoman készítői egyértelműen, kétséget kizáróan a Playdead játékok sikerét próbálták meglovagolni, mind hangulatban mind pedig játékmenetben ezeket idézi fel bennünk. Sötét, művészi, balról jobbra scrollozó trial & error játék ez is, ahol az ember újra és újra meghal, meghal ezerszer is mire rájön arra mi a továbbjutás kulcsa, majd mikor végre továbbjut, már jön is a következő kihívás, nehézség, logikai feladvány, ami miatt újra ezerszer és ezerszer meg fog halni. Klasszikus árkád játéktermi játékok ezek, ahol ugye a cél az volt, hogy az emberünk, a szerencsétlen delikvens minél több pénzérmét dobjon be az automatába, ha tovább akarja vinni a játékot. Az automatát felváltotta a PC és a konzolok, ahol bizonyos összegért megvesszük a játékot és kedvünkre próbálgathatunk a végtelenségig. Aztán bejöttek a mobilos játékok a piacra, majd a F2P modellal mindent felborítottak. Jelen esetünkben a Typoman teljesen ingyenesen játszható, de van itt egy hatalmas de! Ugyanis bizonyos számú halál után ha folytatni akarjuk kettő lehetőségünk lesz, vagy megvesszük a teljes játékot potom 1.99 dodóért – ami valljuk be nem egy nagy összeg – vagy ha továbbra is spúroskodni akarunk akkor bizony reklámokat kell nézegetnünk. Ezzel a módszerral viszont gyakorlatilag az egész játék végig játszható, bevallom ehhez fogható módszerral még nem találkoztam, eleinte jónak tűnik és nagylelkűnek, de ahogy nehezedik a játék úgy fogunk agylobot kapni az állandó reklámoktól, szóval több mint valószínű, hogy mindenki inkább a vásárlás mellett dönt majd. Viszont a Typoman rendelkezik egy olyan egyedi tulajdonsággal ami a többi játékban nincsen meg, ez gyakorlatilag benne is van a nevében. Ugyanis a legtöbb logikai feladványt egy-egy angol szó kitalálásával és összerakásával kell majd megoldanunk. Vegyünk például egy egyszerű példát; emberünk megérkezik egy olyan ponthoz ahol egy hatalmas fal zárja el a továbbjutás lehetőségét. Ilyenkor nekünk elő kell vennünk a perfect angol tudásunkat, angolul kell tudnunk gondolkozni és rájönni arra, hogy vajon milyen szavak jöhetnek ebben a szituációban szóba. Olyanok mint, „open”, „up” vagy esetlegesen a „rise” a kérdés már csak az, hogy milyen betűk lesznek elszórva a pályán, ha valami hiányzik de már látjuk hogy mi lesz a jó megoldás, könnyen lehet, hogy egy-egy betűért vissza kell mennünk egy korábbi szobába, vagy feljebb mászni és leszakítani a plafonról és hasonlóak. Emberünk képes lesz a betűket tolni, húzni, felkapni a hátára, esetlegesen el is tudja azt dobni. Ha megvannak a betűk, akkor már nem is lesz más dolgunk mint közel tolni őket egymáshoz és kiválasztva az „ABC” menüt összerakni az adott szó, pont mint ha mondjuk társasoznánk (Scrabble) . Ha megvan a szó és működik is, akkor valami hangos, vagy látványos effekt kíséretében megtörténik a csoda és már tovább is jutottunk, jöhet a következő kihívás. Folytatása itt: ****/hirek/alkalmazasok-jatekok/2019/07/01/typomantesztlabor

A Marvel Studios az aranykorát éli, ez nem is lehet kérdés. A Marvel Studios az elmúlt tíz éves kemény, kitartó, mesterien felépített munkájával örök érvényűen beírta magát a filmes történelembe, ezzel szerintem senki sem vitatkozhat. Több téren is forradalmi volt amit véghez vittek, az egyes filmek minőségéről és színvonaláról el lehetne vitatkozni hosszasan, de az utolsó két résszel (Infinity War, End Game) mindenki számára emlékezeteset alkottak, legyen az férfi, nő, fiatal vagy kicsit idősebb korosztály. Mióta megjelentek a mozivásznon ezek a filmek, megállás nélkül születnek a jobbnál jobb, néha kicsit talán nem annyira, de mégis bájosan élvezhető játékadaptációk. Az legújabb bejelentésük a jövő tavasszal érkező Avengers lesz, de jelen cikkünk nem erről szól. Lássuk hát akkor, hogy milyenre sikerült a Marvel Contest of Champions, ami stílusát tekintve egy könnyed kis bunyózást ígér, maradjatok velünk! A Contest of Champions egy a képregényekből is ismert szupergonoszt helyez a középpontba, a Gyűjtő (Collector) megbízza egyik emberét; az Idézőt (Summoner, aki jelen esetben mi lennénk), hogy gyűjtse össze az összes szuperhőst és eressze őket egymás ellen egy arénában, ahol végül kiderül majd ki a legjobb mindenkinél. Az érdekesség az egészben, hogy emberünk a valódi szuperhősöket gyűjtögeti össze, akik nem tehetnek mást ebben a szorult helyzetben, mint hogy harcolnak az életükért. Maga a játék egyébként először 2014-ben jelent meg, bevallom fogalmam nincsen mit keresett a „New Games we like” között, jómagam is csak később jöttem erre rá, de sebaj mert nagyon élveztem a tesztelését. Lássuk hát akkor azt a barna mackót! Folytatása itt: ****/hirek/alkalmazasok-jatekok/2019/06/24/marvel-contest-of-championstesztlabor

Az első teljesen természetes reakcióm erre a játékra az volt hogy WTF? Itt tartunk? Minden idők egyik legsikeresebb játéka ennyire vitte? Ennyire nem lehet már mit kitalálni? Mondjuk bevallom nem csodálkozom rajta ugyanis az utolsó tizenöt címükkel már nem is játszottam, annyira elvesztettem a fonalat, néha néha belefutottam valami jobb címbe, ötletbe, igazából valahol mindegyik bájos és ötletes volt. De a kisebb korosztályon kívül szerintem a legtöbb gémert már egyszerűen nem tudják megfogni ezzel a címmel. Jelen esetünkben egy AR avagy Augmented Reality, tehát kiterjesztett valóságban játszható mérges madarakkal találkozhatunk. Érdekel? Az Angry Birds franchise tökéletes példája annak hogyan lehet egy végtelenül egyszerű ötletből valami igazán nagyszerűt alkotni, hogyan épülhet fel erre az ötletre egy egész cég, hogyan lehet sikeresen folytatni – egyik jobb volt mint a másik – a siker útja ki volt kövezve. Jöttek a plüssök, a pólók, a torták, képregények, a játékok és kismillió dolog, majd végül amikor az ötlet elérte a csúcsot és egyértelmű volt hogy innen már csak lefelé vezethet az út, nem ált meg a gépezet. A Rovio 2009-es zseniális ötlete ma 2019-re kismilliárd rókabőr lehúzása után eljutott odáig, hogy az ember már csak fintorog, húzza a száját, és heves izgalommal telitett dobogó szív helyett, nagy unottan kipróbálja, de csak már becsületből és egy szép emlék kedvéért. Hát emberek, így álltam neki az új Angry Birds tesztelésének ... Ennyi felkészítés után akkor talán jöhetne is pár szó magáról a játékról. Ahogyan arról már szó volt és ahogyan az trükkösen el is van rejtve a címében, ezúttal AR-ban, augemnted realityben, magyarul kivetített valóságban tolhatjuk a mérges madarakat. Ehhez első körben nem is lesz másra szükségünk, mint egy szabad kamerára - smart coveres iPaddel ne is próbálkozzunk – és némi sík felületre, nagyjából derékmagasságban. Szerencsére a magasság nem követelmény, a földre is ki tudjuk vetíteni a játékot ha van elég hely. Sötétben sajnos ne is próbálkozzunk, szükség lesz némi fényre ahhoz hogy összejöjjön a dolog. Ha megtörtént a csoda, akkor onnantól fogva a következő kilépésig meglepően stabilan fog futni a játék. Egyelőre egy teljesen alap, lecsupaszított, szinte az első részbe visszaugró Angry Birds játlékmenetre és nehézségre kell számítani. Külön érdekességnek számít viszont, hogy a kivetített komplett 3D-s valóságnak köszönhetően körbe tudjuk járni a pályát. Ha készen állunk, a madárka a csuzlinkba ugrik, amit ezúttal FPS tehát belső nézetes módban fogunk látni, a szög belövésében némi segítségre lesz a szokásos pontokkal jelzett útvonalmutató illetve jóval egyszerűbb dolgunk lesz a bejárhatóság és a mobil célzási lehetőség miatt. Maguk a pályák nem igényelnek olyan sok agymunkát, arra viszont figyelni kell, hogy ha körbejárjuk a pályát akkor a kamera ott marad, ahonnan utoljára lőttünk, ez néha gondot tud jelenteni, de megszokható. A háromcsillagozás azonban már az első pályacsomagnál is kemény feladat tud lenni, lévén a felhasznált madarak száma, az elpusztított berendezési tárgyak és természetesen a malackák kipukkantása is számítani fog, a maximalisták bizony gondban lesznek, de legalább ez ad némi szavatosságot a játéknak. Első körben négy világ lesz elérhető, amiket a megszerzett coinokkal lehet unlockolni, ezekből meglepően keveset ad a játék, de némi extrára lehet szert tenni ha minden pálya után megnézünk egy reklámot. Meglepő módon a játék komplett ingyenes, nincsen benne semmi vásárolható tartalom, coinokat se lehet venni, semmit, szóval csak és kizárólag a berakott reklámokból jön be valami bevétel a Rovionak, ez dicséretes dolog és igencsak ritka manapság. Maga a játék jópofa, látványos, szépen stabilan működik, de sajnálatos módon nagyon hamar rá lehet unni. Igazából semmi újdonságot, vagy eredetiséget nem véltem felfedezni benne az AR-en kívül, leginkább csak házibulin tudom elképzelni mint közösségi élményt, ahol a fiatalok annyira szét vannak csapva, hogy ledöbbennek a látványon, de ha belegondolunk hogy aki 2009-ben 10 éves volt, az ma már egy 20 éves felnőtt fiatal, szóval lehet pontosan ez volt a cél. Készíteni valami jó kis közösségi házibuli játékot a fiataloknak, akik azóta felnőttek és kisfelnőttek lettek. Ha ez volt a cél akkor bravó a Roviónak, egyébként egy erőteljesen felejthető rétegjátékról beszélünk, ami már csak halvány árnyéka az eredeti élménynek. Egynek viszont jó, kipróbálni, megtapasztalni még mindig érdemes.

Egy játék ami japánban már három éve megjelent. A korábban igencsak nagy sikereket elért Valkyrie Profile (PS2-re jelent meg 1999 decemberében) előzménye lassan de biztosan hozzánk is megérkezett, pontosabban mondva a világ többi részére, ugyanis Japánban már több mint három éve kijött. Joggal gondolhatjuk, hogy egy három éves játékkal azért több mint valószínű hogy nem lesz minden okés, minimum elmaradott lesz a mai sztenderdekhez képest vagy valami hasonló. Ha érdekel a végeredmény olvass tovább! Az már gyakorlatilag az első pár percben ki fog derülni, hogy ezzel a játékkal bizony nem stimmel valami. Az ember nem igazán tudja eldönteni, hogy ez most akkor egy kész játék, vagy éppen csak valami átmeneti menürendszerben vagyunk, de végig abban reménykedik hogy ez még nem maga a játék. Az egész menürendszer, a grafika, a választási lehetőségek olyan szinten pocsékak, pixelesek és valahogy olyan félkész érzést hagynak maguk után. Leginkább olyan mintha valami powerpointos dokumentumban lennénk, ami fullasztóan borzalmas, szeretnénk megszerkeszteni egy jó kis prezentációt, de nem vagyunk rá képesek, mert semmit nem találunk meg. Ablakok mindenhol, guvvadt szemmel kell nézegetnünk ahhoz, hogy egyáltalán megtaláljuk amit szeretnénk. A menürendszer mintázata is olyan, hogy a betüket alig lehet elolvasni, egyértelmű hogy az eredeti játék felbontása nem egyezik a jelenlegi magas felbontással, erről nem csak a borzalmasan pocsék minőség árulkodik, hanem az is, hogy nem vették az energiát arra hogy átkonvertálják a mai felbontásra, hanem mindenfelé undormány képekkel és mintázatokkal próbálták pótolni a hiányzó részeket. Nehéz lenne ezt pontosan leírni, de mindenki látni fogja maga ... sajnos. Folytatása itt: ****/hirek/alkalmazasok-jatekok/2019/05/13/valkyrie-anatomia-the-origintesztlabor

Egy játék, ami magától megy ... A Blizzard játékok kétségkívül igencsak nagy hatással voltak a játékiparra, pedig ha összeszámoljuk őket egy kézen kijön az összes címük. Jelen esetünkben a Diablo trilógiát érdemes felidézni az ottani játékmenetet és mindazt amit képviselt. Ez a stílus annak idején hatalmas durranásnak számított és még a harmadik rész is képes volt elég újdonságot hozni a stílusba, hogy forever classic legenda lehessen belőle. Számtalan másolat és utánzat jött ki a piacra, kisebb nagyobb sikerrel meglovagolva a kötelező receptet. A mobilos játékok körében ez az egyik legkedveltebb MMORPG stílus, utoljára talán a Lineage 2: Revolution volt az amit érdemlegesen meg lehetne említeni, de a kettő játék között minél többet játszunk annál több különbséget vélünk felfedezni. Az első és mindenképpen megemlítendő dolog, hogy az Axe gyakorlatilag ha akarjuk magától játszik, hogy mit is jelent ez valójában? Maradjatok velünk! Az Axe avagy Alliance versus Empire címében gyakorlatilag minden benne van amit a sztoriról tudnunk kell. Ugye ahogyan az a távol keleti játékoknál lenni szokott kettő dolgot imádnak de nagyon, az egyik az örökkévalóságig tartó tanító tutorial, a másik pedig a felesleges sztorizgatás. Az alapkoncepció miszerint a független nemzetek szövetségéből létrejött Galanos Alliance (szövetség) és az elnyomó Darkhaan Empire (birodalom) ellentétes érdekekből kifolyólag meglehetősen nagy kalamajkát okoznak azzal hogy nem kicsit veszélyes Istenségeket vakarnak megidézni, ezzel sok minden más lénnyel elárasztva az egyébként békés világukat. Ha mindez nem lenne elég akkor még egymással is folyton csak versenyezve, egymást gyilkolászva próbálják átvenni a végleges hatalmat. Persze ez nekünk játékosoknak jól jön, ugyanis picit változatosabbá és izgalmasabbá teszik a végtelen hentelést és egy csomó jópofa PvP tartalommal is megtöltik mellékesen a játékot. Tekintettel arra, hogy a stílus klasszikusan egérre és billentyűzetre lett kitalálva, módfelettébb kényelmetlen és körülményes a tapiképernyős irányítás, persze meg lehet szokni mint mindent az életben, de szerencsére a készítők nem görcsöltek rá nagyon erre a dologra, lehetőségünk lesz három irányítás közül is válogatni, az első hogy mindent mi irányítunk, a második hogy magától megy de a skilleket mi használjuk, a harmadik pedig hogy mindent magától csinál a játlék, ilyenkor mi olyanok vagyunk mint valami item manager, aki csak a pontok elosztogatásával, az inventoryval és a felszerelések gyúrogatásával foglalkozik. Persze ilyenkor is kedvünkre beleszólhatunk a játékba, nem leszünk lekorlátozva, de bevallom őszintén nagyon kényelmes amikor a játék kb. mindent magától csinál. Sajnálatos módon a sztorit nem lehet kikapcsolni, szóval a legfőbb dolgunk kb. az lesz, hogy ezt állandóan túlnyomjuk a folyamatos „játékélmény” érdekében. Ha esetlegesen lenne olyan ember akit megfog a sztori annak még jobb, mert akkor kb. háromszorosára fog nőni a játékidő, mert folyamatosan beszélget, magyaráz vagy elmagyaráz nekünk valamit a játék, szóval lesz benne olvasnivaló rendesen. Folytatása itt: ****/hirek/alkalmazasok-jatekok/2019/04/23/axe-alliance-vs-empiretesztlabor

Az Árnyék Legendák rohamoznak. A Raid: Shadow Legends igencsak impozáns módon nyit. Megismerkedünk a szuper tápos főhősökkel, akik szó szerint berobbannak a képernyőbe. Csillogó páncélok, hibátlan, tökéletesen feszes testek gigantikus csöcsökkel, beszólnak pár csípőset, szétszeletelnek mindenkit, pillanatok műve csupán mindez. Aztán a semmiből megjelenik egy hatalmas sárkány, a gyönyörű tündelány közli velünk, hogy nem kell beparázni, mindenkinek vannak gyengepontja. Majd a sárkány gondol egyet és jól bekapja a lányt reggelire, erre a többiek rájönnek arra, hogy ez most egy kicsit keményebb dió lesz, két pillanattal később az egész tápos brigád a sárkánytűzben ég el. Bevallom nem találkoztam még ilyen nyitánnyal, ez akár még ígéretes is lehetne, gondoltam, aztán elég hamar kiderült, hogy sajnos nem az. Maradjatok velünk! Első ránézésre a Raid: Shadow Legends egy piszkosul szép játék, szinte már-már lenyűgöző, aztán sajnos elég hamar rájövünk arra, hogy gyakorlatilag csak arra az egy bizonyos távolságra lett belőve a felbontás, ugyanis amikor közelebbről nézhetjük meg hőseinket már kínosan látszani fognak a részletek és néha még a pixelek is. Éppen ezért talán a készítőknek nem kellett volna erőltetni ezt a közelséget, vagy ha már igen akkor jobban oda kellett volna figyelni a aminőségre, ugyanis az egyetlen pozitívum a játékban eddig a grafika volt. Stílusát tekintve pontosan az a akció-RPG-taktikázás mint amilyen a korábban ismertetett Skylanders volt, csak ugye sajnos amíg az egy fantasztikusan jó és élvezetes játék, addig ez a Raidről sajnos nem nagyon mondható el. Hogy miért? Hamarosan kiderül. Rögtön a lecsóba csapva megismerkedhetünk a háttérsztorival némi mesekönyves, illusztrációkkal prezentálva, ami akár még hangulatos is lehetne, csak kábé az első öt perc után beleununk és inkább tápolni szeretnénk a karikat. Majd eldob a játék minket a városba, ahol eleinte szinte minden zárva lesz, de már ekkor látni lehet, hogy nem igazán lesz mit tenni akkor sem amikor már minden unlockolódik. Tekintettel arra, hogy egy ilyen játék szavatossága nagy mértékben az elérhető tartalomtól függ, ekkor már azért sejteni fogunk valamit. Majd nekivágunk a kalandozásnak (Campaign) ahol azt is rögtön látni fogjuk, hogy három elérhető nehézségi fokozat lesz itt is. A sztori tizenkettő fejezetre van osztva, ami azért valljuk be elég tisztességes, minden fejezet kb. egy tucatnyi pályára van felosztva, aminek a végén egy epikus Boss Fight található, ezek általában tényleg impozánsak, látványosak, a szörnyek hatalmasak, erősek, joggal gondolhatná az ember, hogy szükség lesz némi tudásra vagy taktikázásra, de sajnos nem így lesz. Az egyetlen dolog amire szükségünk lesz, az a statisztika, a számok, a minél magasabb szint, semmi más. Éppen ebből kiindulva nem kell majd hozzá sok idő, hogy a játékot automatikusra rakjuk és megnöveljük a sebességet is. Egy ilyen címnél a legfontosabb tényező a csata és annak az élvezhetősége, itt sajnos semmi nem múlik rajtunk, hiába vannak képességek és egyszerre akár négy hős, gyakorlatilag semmi nem múlik rajtunk és a tudásunkon. A pályákat érdemes három csillagra teljesíteni, hogy minél jobb, erősebb, magasabb szintű lootot kapjunk. Folytatása itt: ****/hirek/alkalmazasok-jatekok/2019/04/15/raid-shadow-legendstesztlabor

A nagysikerű játéksorozat újra tiszteletét teszi mobilon. A Skylanders egy igencsak nagy múlttal rendelkező akció RPG platformer játék, melynek az első része 2011-ben jelent meg az Activision gondozásában. Különlegessége és egyedi tulajdonsága az Augmented Reality avagy a kiterjesztett valóság egyfajta lightos, könnyebben emészthető fajtája volt. Mi magunk a játékos egy úgynevezett Portal Master ami szó szerint értendő, ugyanis minden egyes részhez venni lehet egy USB-bel csatlakoztatható műanyag portált, amire rárakva egy figurát az megjelenik a játékban. Ezzel gyakorlatilag nem csak a sima játékkal szereztek a készítők bevételt, hanem a gyűjtögethető Skylandereken keresztül is. Klasszikusan szülőpumpáló, naaaaa apa csak ezt vedd még meg hogy teljes legyen a gyűjtemény típusú lehúzás. Külön érdekességnek számít viszont, hogy nem csak gyerekek körében közkedvelt a sorozat, nem kevés felnőttet ismerek akinek megvan az összes rész összes figurája. Bájos, vicces, látványos, piszkosul szórakoztató játéksorozat, garantált a siker, nem lehet mellélőni. Eddig hat részre duzzadt a sorozat és összesen hét mobilos portolás is készült, ezek közül a legújabb a Ring of Heroes, ami akár egy összefoglaló rész is lehetne, hiszen mi a főhős, először lépünk Skylandsre mint kezdő Portal Master. Főellenfelünk a jó öreg Khaos lesz, és gyakorlatilag majdnem az összes Skylandert (80+ karaktert, 10 különböző elemből) össze tudjuk gyűjteni kellő kitartással vagy nem kevés ráköltéssel, ahogyan az eddigi részekben is, itt is játszhatunk extra kiadások nélkül de lényegesebben könnyebb dolgunk lesz ha időnként kinyitjuk a pénztárcát. A játék egyébként nagyjából az első héten igencsak nagyvonalúan dobálja a vásárolható fizetőeszköznek számító kristályokat. Zavarba ejtően sok lesz belőlük, egészen addig amíg nem akarjuk fejleszteni a vásárolható épületeket, mert ehhez piszok sok aranyra lesz szükségünk, amit kristály nélkül kegyetlen sokáig kell farmolni, de erről majd később. Ellentétben az eddigi részekkel, a Ring of Heroes nem egy platfromer ügyességi játék lesz, hanem sokkal inkább egy akció RPG, ahol a 4+1 fős csapatunkat kell kiválasztani, fejleszteni, tápolgatni és különböző feladatokra elküldve folyamatosan csak harcolni és harcolni a körökre bontott taktikai összecsapásokban. A hőseinknek lesznek képességeik, amikből egyszerre csak kettő használhatunk, illetve mindegyikük egy elemet fog képviselni amik egy szép nagy kő-papír-olló rendszerben elhelyezve hozzák ki az erősségeket és gyengeségeket. Eleinte ugye nem tehetjük meg hogy válogassunk a hősök között, de majd a későbbiek során érdemes már odafigyelni arra, hogy az aktuális csatában előnyt vagy hátrányt jelent-e az adott elem amit mondjuk a kedvencünk képvisel. A játék gyönyörűen megtanít nekünk mindent, nem túl szájbarágós, csak a fontosabb dolgokra tér ki. A Quest-rendszer nagyon jól működik, nekünk gyakorlatilag nem lesz más dolgunk mint ezeket követve szépen megcsinálva egyiket a másik után és ezzel a módszerrel gyakorlatilag minden játékmóddal megismerkedünk és még extra jutalmakat is kapunk a teljesítésekért. A karakterfejlődés könnyen értelmezhető és a jól megszokott módon működik; első körben ugye lesznek a szintek, az egycsillagos Skylander huszas szintig tud fejlődni, utána már erősítésre (Power-Up) lesz szüksége ahhoz, hogy kapjon még egy csillagot. Tovább fejlődni csak +5-ös poweruppal lehet. Az erősítéshez kártyákra és egyéb nyersanyagokra lesz szükségünk, a tovább fejlődéshez szintén. Minden csillaggal további tíz szintet tud fejlődni emberünk, a végállomás pedig az ébredés lesz, avagy az Awaken állapot, amikor nem csak statisztikailag ugrik egy jó nagyot kedvencünk, hanem külsőleg is kap egy kis optikai tunningot és még a képességei is felturbozódnak. Folytatása itt: ****/hirek/alkalmazasok-jatekok/2019/04/09/skylanders-ring-of-heroestesztlabor

Na akkor egy kis Clash Royale klón Japánból? A Clash Royale döbbenetes sikerét nehezen tudja megemészteni a játékfejlesztők közössége. Mindig is előnyben lesz az, aki egy új ötlettel rukkol elő, még akkor is ha az ötlet nem is volt valójában olyan eredeti. A Clash Royale sikere több rétegből épül fel és az első és talán legerősebb alapköve maga a Clash of Clans volt. Az hogy egy világszinten döbbenetesen sikeres címet elővesznek és új szabályokra alapozva, létrehoznak a mindenki által imádott szereplőkkel egy új játékot, olyan ötlet amit nem sokan lesznek képesek a közeljövőben megugrani. Ennek ellenére egymás után jönnek a klónok és utánzatok kisebb nagyobb sikerrel, az anime stílust utánzó Ruby után jöjjön akkor egy kis csemege tényleg a szigetországból. A Japán hatást már akkor érezni fogjuk amikor először meglátjuk a játék történetét, ahogyan mesterien elmebeteg és perverz módon keverik a készítők a Disney meséket a Grimm történetekkel és akkor mindezt megspékelik némi japán ráhatással. A több száz évente megrendezendő bajnokságot maga Péter Pán nyerte meg, aki egy idő után titokzatos módon eltűnt, Piroska a Piroska és a Farkasból azért hord ilyen designos (szerintem félelmetes) ruhát, mert jól mutat selfie-zés közben. Hamupipőke vagány tök-alakú motorral közlekedik, de lesz itt még Aladdin, Sinbad, a jó tündér és még sorolhatnám a hősöket a végtelenségig. De mindezek közül a legdurvább – és bevallom itt már én is megbotránkoztam – az Emperor avagy az uralkodó, aki nagyjából olyan hatvan éves lehet, de a teste olyan mint Svarcinak fénykorában, ezt nem is győzi folyamatosan feszítgetni és mutogatni, de amikor oldalra fordul vesszük észre, hogy az ágyékkötője egy ... khm ... hogy is fogalmazzak, tehát gyakorlatilag úgy néz ki mintha a férfiassága éppen büszkén meredezne. Namost ettől enyhe sokkot kaptam, főleg hogy ő az egyik leghasználhatóbb hős rögtön a kezdetekkor, szóval nem keveset kellett akaratom ellenére nézegetnem ezt az elmebeteg japán megvalósítást. A paklinkat összesen nyolc kártyából állíthatjuk össze, ebből négy lehet hős négy pedig mindenfelé kiegészítő egység, olyanok mint goblinok, ogrék, íjászok, esetlegesen különféle támadó és segítő varázslatok. Azok akik a CR-ben már ismeretesek elég hamar fel fogják találni magukat, hogyan kell összerakni egy ütős decket. Akinek viszont teljesen új ez a stílus, a jól megszokott japán módon - egészen egyszerűen imádjak a tanító tutorialokat – olyan szinten alaposan mindent megtanítanak hogy az már kínos. Egyrészt ott lesz a kilenc epizódos sztori, amit valljuk be érdemes végig vinni, annak ellenére hogy kegyetlen hosszú, mert így mindennel képben leszünk, arról nem is beszélve, hogy ez ad a játéknak mélységet és ekkor fogjuk átérezni azt a különleges és egyedi hangulatot amit képvisel. Emellett pedig minden egyes hősnek lesz egy külön története is, ami alatt alaposan megtanulhatunk velük játszani, kihasználva és megismerve minden előnyüket és hátrányukat. Arról nem is beszélve, hogy a Hero Quest végén még kapni is fogunk pár ajándékkártyát ami jól fog jönni a fejlesztésükkor. Folytatása itt: ****/hirek/alkalmazasok-jatekok/2019/03/25/revolve8tesztlabor

Created by Ben Esposito, úgy van ez írva, mintha tudnom kéne hogy ki is ez az ember. Egy dologban biztos vagyok, mostantól fogva megjegyeztem a nevét és a biztonság kedvéért kőbe is vésem, nehogy valaha is elfelejtsem. A Donut Conty egy rendkívül egyedi hangulattal, látványvilággal, kreativitással ellátott logikai játék, minden mosómaci rajongónak kötelező darab, kivéve ha rosszkedvű akarsz maradni és/vagy semmiképpen sem szeretnél nevetni egy jót. A játékot egy igencsak trendi beszélgetéssel kezdjük, Mira a tinédzser kislány és BK a legjobb haverja aki mellesleg egy mosómaci, telefonon chatelnek egymással. A beszélgetést magát nem tudjuk irányítani, de kedvünkre küldözgethetünk kacsa emojikat, amit egyébként minden hasonló üzengetés közben megtehetünk. Már magából a témából és a kettő barát között zajló szájkaratéból is kiderül, hogy ez egy nagyon pihentagyú játék lesz, de ekkor még nem tudjuk, még csak nem is sejthetjük, hogy milyen zseniális ötlet kerekedik ebből. BK ugyanis TrashKingnek, a környéket uraló mosómaci vállalkozónak dolgozik, a feladatköre lyukkezelés, pontosabban fogalmazva, az hogy a környéken mindenhonnan begyűjtse a szemetet. A megoldás nagyon egyszerű, távolsági irányítással ezt a lyukat minden szemét alá vezetve, szépen módszeresen hagyjuk, hogy azok leessenek, azt hogy hova zuhannak és hogy mi fog velük történni senki se tudja (egyelőre), egy dolog viszont már az első pályán kiderül; a lyuk minden egyes lepottyantott tárgy után egyre nagyobbra nő, minél nagyobb, annál nagyobb dolgok tudnak beleesni, és minél nagyobb dolgok esnek bele annál nagyobbra és nagyobbra nő. Egyes pályákon ez a lyuk már olyan röhejesen hatalmas, hogy egész hegyek pottyannak bele, a fizika amit építettek a játékba meg zseniálisan vicces, mert minden valahogy olyan súlytalan, mintha éppen hungarocellből lenne. A lepottyanó dolgok lehetnek bármik, egészen az apó eldobott szeméttől kezdve a hegyeken át napozóágyon pihengető krokodilig. Senki nem menekül, senki nem csinál semmit (pár speciális esettől eltérően, de ez legyen csak meglepetés) pontosan ezért olyan nagyon de nagyon vicces az egész szitu. Idővel kilencszázkilencvenkilenc lábbal a föld alatt, egy helyen összpontosul minden barátunk és egy tábortűz mellett megvitatjuk, hogy milyen fura dolgokon is estek át az elmúlt napokban. Ilyenkor rekeszizmot szaggatóan vicces párbeszédeknek lehetünk szem és fültanúi, vigyázat aki a fárasztó poénokat nem bírja (lásd Csupasz Pisztoly és társai) azok lehet csalódni fognak. Az egész helyzet annyira abszurd, hogy arra szavak nincsenek. De csak bele kell gondolni a történtekbe, 999 láb mélységben, egy tábortűz mellett mindenfelé állat arról beszélget hogyan pottyantak ide a mélységbe és nem értik miért is történt ez az egész. Ilyenkor gyakorlatilag egy Agatha Christie regényt meghazudtoló nyomozás veszi kezdetét és a gyanúsított valahogy mindig BK a mosómaci, aki eleinte hősiesen kerüli ezt a komolyabb bizonyíték nélküli vádaskodást, de arra hamar rájön mindenki, hogy a dolgok akkor kezdenek el potyogni a mélységbe, amikor valaki megéhezik egy kis fánkra és rendel pár darabot a Donut County Kft.-től. Idővel már BK sem tagad, beismeri bűneit, de később kiderül, hogy ő is csak egy pénzéhes mamutcég áldozata, egy apró láncszem a gépezetben. Ezek után jöhet is egy epikus Boss Fight, majd már vége is van a játéknak. Ekkor jön egy igencsak komoly WTF pillanat! Ennyi volt? Tényleg nincs tovább? Folytatása itt: ****/hirek/alkalmazasok-jatekok/2019/03/01/donut-countytesztlabor

Már megint Power Rangers? Nem is olyan régen teszteltünk nektek egy állati jó verekedős Power Rangerst, akkor megtanultam, hogy nem szabad lenézni ezeket a maszkos hősöket, nem véletlen, hogy újra és újra előveszik őket. A Power Rangers All Stars lényege, hogy felmarkolja az összes valaha készült sorozat hőseit, egy környezetbe rakja őket és türelmesen kivárja mi lesz a végeredmény. Az ötlet nagyon jó, érdekes, nézzük akkor hogy néz ki ez a gyakorlatban. A kiadó a Nexon, egy koreai-japán vegyes érdekeltségű cég, számtalan sikercím köthető a nevükhöz, legfőképpen mobilos játékokra specializálódtak. Ha valakik akkor ők aztán tudják hogyan működik a F2P modell, nem túl kapzsik, de azért tartják a markukat ha arról van szó. A Power Rangers All Stars remekül játszható ráköltés nélkül, de nyilván sokkal gyorsabban tudunk fejlődni ha némileg kinyitjuk a zsebünket. Első körben sajnos végig kell mennünk a japánok által annyira imádott tutorialon, a kis japók sose aprózzák el ezt a dolgot, egyszerűen szerelmesek abba ha magyarázni kell, még órákkal sőt napokkal a kezdés után is magyarázni fog nekünk a játék, mi meg csak győzzük átnyomni a felesleges szócséplést. Persze benne van a pakliban hogy időnként túlnyomunk valamit ami lehet fontos lett volna, de egy magam fajta hardcore gamer aki hetente más játékokkal játszik, egyszerűen belebetegszik ha ennyit magyaráznak neki. Gondolom ezzel nem vagyok egyedül. Nézzük viszont akkor a dolog jó oldalát, a készítők valóban szépen alaposan, mindenre kitérően megtanítanak minket egy olyan játékban amiben szinte minden magától értetődő. Eleinte ugye csak a harc alapjaival fogunk megismerkedni. A rangereket a pályán kedvünkre küldhetjük oda ahova csak akarjuk, ha nem tesszük egyébként nagyon szépen teszik a dolgukat nélkülünk is. Néha érdemes beavatkozni, ha mondjuk egy távolsági fegyverrel rendelkező Ranger bemerészkedik az ellenfelek sűrűjébe, ilyenkor tapizzuk meg a kis huncutot és húzzuk szépen ki a csata hevéből. Minden harcosnak lesz kettő speciális képessége, az első rögtön elérhető a második pedig csak akkor ha elértük vele a négy csillagos fejlettségi szintet. Ahogyan azt már a hasonló akció RPG játékoknál megszokhattuk, itt is kártyákat fogunk gyűjtögetni, mindenfelé ajándékokból, küldetések és kihívások teljesítésével. Szépen lassan elérünk egy olyan szintre, amikor kedvenc rangerünkkel csillagot tudunk lépni (evolve), ehhez eleinte fejleszteni kell őket, hogy az aktuális csillag plusz ötös legyen (enhance) majd ha ez megvan jöhet a következő csillag. Kártyákat egyébként felgyorsított módszerrel (clear ticket) is tudunk farmolni, ehhez persze szükségünk lesz nyersanyagokra, amikből ha kifogyunk, akkor ezeket nyilván csak a vásárolható kristállyal tudjuk pótolni vagy egy nap várakozással. Hőseink sajnálatos módon sima harcért nem kapnak tapasztalati pontot, nekünk kell úgynevezett „XP gemmel” fejleszteni őket, ezeket szinte mindenhonnan kapni fogunk, eleinte lesz belőlük bőven, de ha azt szeretnénk hogy valóban gyorsan fejlődjön egy-egy Ranger, akkor bizony növelni kell a „Refinery level”-jét amihez persze szintén kristályra lesz szükségünk, minél magasabb ez a szint annál gyorsabban fejlődik amikor XP gemet használunk nála. Kristályból eleinte elképesztően sok lesz, már-már azt fogjuk hinni kifogyhatatlanok vagyunk belőle, de sajnos ahogy haladunk előre a játékban fogunk rájönni arra, hogy szinte minden fontos dologhoz ez fog kelleni és ekkor lép be a képbe a fizetős tartalom. Innentől fogva már csak ránk van bízva hogy mit teszünk, lehet játszani ráköltés nélkül is simán, gond nélkül, de ha belemelegedtünk akkor bizony nem fogunk bírni magunkkal. Folytatása itt: ****/hirek/alkalmazasok-jatekok/2019/02/11/power-rangers-all-starstesztlabor

Amanda Ripley újra bajban ... Az Alien Isolation minden idők egyik legfélelmetesebb játéka volt. Jómagam aki olyan címeken nőttem fel mint Resident Evil, Silent Hill, aki a Dead Space minden részét imádta, volt hogy csak egy plasmavágóval toltam végig az első rész legnehezebb fokozatát. Ilyen múlttal konkrétan abbahagytam az Isolationt, mert olyan szinten rettegtem játék közben hogy képtelen voltam továbbjutni olyan két három óra játék után. Jó ... lehet már öregszem és az idegeim nem a régiek, de bevallom ez a helyzet a mai napig, még ránézni is félek a lemezre. Mindezek ellenére hatalmas rajongója vagyok a sorozatnak, és azonnal rárepültem az anyagra, főszerkesztőnk támogatásával szinte azonnal előrendeltük a játékot, hogy időben le tudjuk nektek tesztelni. Íme hát, vajon megérte a várakozást? A Blackout gyakorlatilag egy folytatás. Az egész világ hőbörgött mikor kiderült, hogy csak mobilra fog kijönni. Aztán persze már az első pár percben kiderül, hogy ez nem véletlen. Mert gyakorlatilag azon kívül hogy pár szóval megemlítik az eddig történteket, illetve Amanda hangja az eredeti, nem sok köze van az Isolationhöz. Mind hangulatban, mind pedig játékmenetben teljesen másra kell számítani, már csak azért is, mert ez nem egy belső nézetes játék, hanem egy taktikai túlélő horror. Ripley újra egy űrállomáson rekedt, a családi átoktól valahogy képtelen megszabadulni, ezúttal a szellőzőnyilásokban bújt el és onnan próbálja terelgetni a legénységet, akik vesztükre az ő segítségére érkeztek. Azt hiszem abban mindannyian egyet érthetünk, hogy nincsen annál rosszabb, mint egy sötét, kihalt, füstölgő űrbázisban attól rettegni, hogy a világ legfélelmetesebb ragadozója ránk vadászik. Aki minimálisan is képben van az Alienekkel kapcsolatban, az pontosan tudja mennyire iszonyatosan félelmetes ellenfelek. Intelligenciájuk kimagasló, mindennek ellenállnak, borzalmasan erősek és még a vérük is savból van. A puhatestű ember nem ellenfél nekik, maximum csak akkor ha állig fel van fegyverkezve, főleg ha még lángszóró is van az arzenálban. Az Isolation legfélelmetesebb motívuma az volt, hogy Amanda semmilyen fegyverrel nem rendelkezett csak a végén sikerül összeheggeszteni valami ócska lángszórószerűséget, de kevesen voltak akik idáig eljutottak szívroham nélkül. Ezúttal még ennyi dolog se lesz a tarsolyunkban, nem tudunk cuccokat összerakni, nem tudunk elmenekülni sem, csak egy konzol lesz előttünk és ezt nézegetve – közben fel-felnézve néha – igyekszünk elérni, hogy mindenki életben maradjon. A képernyő közepén van kettő befelé mutató nyíl, ha ezek vibrálnak vagy ha gyanús hangot hallunk a fülesben, érdemes ezekkel átváltani Ripley-re, mert valószínűleg éppen minket talált be az idegen. Amanda nem hülye egy Isolation után már pontosan tudja mi a dolga, mindig olyan elágazásokban tanyázik ahol könnyedén be tudja csukni az óriás rovar előtti szellőzőnyilásokat. A bázison lófráló civileknek már nincsen ilyen egyszerű dolga, teljes kiszolgáltatott helyzetben vannak. Gyakorlatilag csak ránk hagyatkozhatnak, csak mi tudunk segíteni neki. Mi sem vagyunk mindenhatók, sajnos csak szűkös erőforrással rendelkezünk, meg lesz adva, hogy egyszerre hány berendezést tudunk működtetni mielőtt jönne az áramszünet (Blackout). A folyosórendszer bizonyos pontjain működik a mozgásdetektor, ezeket érdemes mindig bekapcsolva hagyni és akkor a maradék pontokat pedig az ajtók nyitására és csukására tartogatni. Sajnálatos módon nem lesz mindenhol ajtó, illetve ott lesz a szellőzőrendszer is, amin ugyanúgy tud közlekedni négylábú cimboránk. Szóval teljes biztonságban sose tudhatjuk majd embereinket. Folytatása itt: ****/hirek/alkalmazasok-jatekok/2019/02/03/alien-blackouttesztlabor

Régóta vártunk már valami hasonlóra. 2009-ben a ma már filmes legendának számító J.J. Abrams kitalált valami egyészen egyedi és eredeti módszert arra vajon hogyan lehetne nyomni egy resetet a Star Trek történeten mindeközben mégis hűnek maradni az eredetihez. Mi mással oldhatta volna ezt meg, mint már a Lostban is bevált jó öreg időutazással, hatalmas csavarok, remek karakterek, sok-sok humor és íme; a Star Trek újjászületett, megfiatalodott és ezúttal olyan kalandok várnak hőseinkre amikkel eddig mér sose találkoztak. Az első rész egészen egyszerűen zseniálisra sikeredett, a folytatások minősége már megkérdőjelezhető, nem véletlen hogy a harmadikhoz már nem is adta a nevét J.J. Megszámolni se lehet mennyi játékadaptáció készült a Star Trek alapján, de valahogy egyik se sikerült olyan jóra hogy még évek múlva is emlékezzünk rájuk. Én legalábbis nem sok olyan címet tudnék felhozni amire büszke lehetne a cím. A Star Trek Fleet Command a bemutató alapján ígéretesnek tűnt, lássuk hát milyen lett a végeredmény. Az legújabb mobilos Star Trek természetesen az új univerzumban játszódik, a feladatunk az lenne, hogy felépítsünk egy erős és legyőzhetetlen bázist és klántársainkkal vállvetve harcolva, uraljuk az egész galaxist. Persze ez több mint lehetetlen, de ha már elérjük hogy a mi klánunk legyen az első az is nagy dolognak számít. Ehhez első körben szükségünk lesz egy hajóra, egy kapitányra, egy erős legénységre és sok-sok megnyert csatára. Mire várunk még? A Fleet Command egy eléggé komplex MMO RPG játék, eleinte talán el is leszünk veszve abban a sok mindenben amit csinálni lehet. A készítők célja az volt hogy minden típusú játékos megtalálja a számításait. Ha csak laza casual gamerek vagyunk, akkor megtehetjük hogy csak naponta párszor fellépve, szépen nyugiban építgetjük a bázisunkat, teljesítve közben pár küldetést. Ha valamivel elhivatottabban vagyunk, akkor céltudatosan haladunk előre a fejlődés útján és alaposan átgondoljuk mikor mit fejlesztünk. A profi fanatikusok meg teljesítik minden nap a napi kihívásokat, bekapcsolják az értesítést, hogy mindig képben legyenek mikor mi készült el mi áll készenlétben, folyamatosan fejlesztik a bázist, a hajókat, a legénységet és persze soha nem hagynak ki egy lehetőséget sem a csatázásra. Folytatása itt: ****/hirek/alkalmazasok-jatekok/2019/01/14/star-trek-fleet-commandtesztlabor

Nem tudom, hogy létezik-e olyan ember, akinek be kéne mutatni minden idők egyik legsikeresebb és legforradalmibb stratégiai játékát, mely megreformálta a stílust és létrehozta az RTS-t, vagyis a valós idejű stratégiázás örömeit. Igaz az eredeti fejlesztő a Westwood volt és korábban már próbálgatták ezt a stílust (Dune 2) kisebb nagyobb sikereket el is értek vele, de az igazi áttörés az első rész a Command and Conquer volt. Ami a pergős játékmenetével, akkor élethűnek számító grafikájával, élőszereplős lebilincselő történetével örök érvényűen beleéget az emlékezetünkbe. Azóta számos folytatást és kiegészítést megélt a sorozat. Az eleinte csak egy viccnek induló alternatív valóságot feldolgozó Red Alert pedig még talán az eredetinél is nagyobb sikereket könyvelhetett el. A konzolokon is megjelenő C&C 3 ügyesen visszahozta a köztudatba a sorozatot, míg sajnos a C&C 4 Tiberium Twilighttal sikeresen kivégezték az egész sorozatok, közel tíz év eltelt azóta és nyomát sem hallhattuk semmilyen folytatásnak. Egyértelművé vált, hogy a régi stílusnak befellegzett, a ZS-kategóriás színészekkel eljátszott történetnek vége, új korszaknak kellett eljönnie. Köszöntelek C&C Rivals, nagyon vártunk már, a sorozat újra megérdemelt pompájában tündökölhet, nem tökéletes, de azért hozta a várva várt színvonalat. Lássuk hát milyen lett, maradjatok velünk. Amikor az ember meglátja az EA logót, akkor már sejtheti, sőt inkább biztosan tudhatja, hogy itt bizony pénzéhséggel fog találkozni, ahogyan az amcsik szokták mondani „big time”. Mi akik a mobil játékok szerelmesei vagyunk ismerjük már a modellt, vagy tökéletesen immunisak vagyunk rá, vagy hajlunk arra, hogy időnként költsünk kedvenc játékunkra, vagy pedig nem érdekel ez a marhaság, jól keresünk, költjük a pénzt ezerrel. Nagyjából ez a három kategória jellemző ezekre a játékokra és én ismerek nem egy embert mindegyikből. A klánom vezetője például fanatikus C&C rajongó, rég elérte már a maximális szintet, a legmagasabb ligában van, mégse költött egy forintot se a játékra. Szóval igazából lehet szidni a mobilos játékokat, van benne frusztráció nem is kevés, ezt senki sem vitathatja, de mindemellett lehet érvényesülni ráköltés nélkül is, csak türelem és kitatrtás kérdése az egész, ez a jó F2P játék ismérve. A C&C Rivals teljesen megreformálta a korábban megszokott stílust, mégis valahogy zseniális módon sikerült hűnek lennie az alapokhoz, lesz itt bázis építgetés, mikrózás ezerrel, stratégiák tucatjaival találkozhatunk, mindez a kötelező kettő frakció fejlesztése mellett, mert ugye ott lesz a GDI és a NOD, vajon jönni fog a legendás harmadik frakció is? Ki tudja? Remélem igen, mert nagyon komolyan felkavarná az álló vizeket ha meglépnék ezt a dolgot, főleg hogy a Scrin mindig is komplett teljesen más játékstílust követelt meg a sorozat történelme során. A Rivals első körben egy végtelenül primitív és egyszerű, platform foglalós játéknak tűnhet, de ahogy mélyebben beleássuk magunkat a játékba jövünk rá arra, milyen rengeteg lehetőség rejtőzik ebben az alapötletben. Folytatása itt: ****/hirek/alkalmazasok-jatekok/2019/01/07/c-and-c-rivalstesztlabor

A Finn érdekeltségű Supercellt gondolom senkinek sem kell bemutatnom. Aki régóta olvassa már a tesztjeimet pontosan tudja, hogy a legtöbb sikeres mobilos játék mögött ez a név áll és szinte mindenki őket majmolja legyen szó stratégiai, kártyás vagy éppenséggel farmos játékról – na jó a farmolósdit ők is lopták. Folyton folyvást beleütközünk a címeikbe, nem lehet elkerülni az összehasonlítást, ugyanis kiemelkedően ők csinálják a legjobb játékokat a piacon és ez bizony nem túlzás, a számok is mellettük beszélnek. Mindenki példát vehet róluk amikor a Free 2 Play modell szóba kerül, a legtöbb játékukat – kivéve Clash Royale – évekig sőt bármeddig lehet játszani ráköltés nélkül és a siker titka többek között bizony ebben rejlik. Lássuk hát hogy legújabb játékuk a Brawl Stars milyenre sikeredett. A Brawl Stars volt az egyetlen Supercell játék, ami először Kanadában jelent meg, csak ott és több mint másfél évig senki más nem játszhatott vele, az oka ennek számomra érthetetlen, utána nyomozni nem volt kedvem, de gondolom a Hockey hazájának jobban feküdt ez az arénázós őrület és attól féltek másnak nem fog tetszeni. Szerencsére a jég megtört, betörtek a világpiacra végre mi is kipróbálhattuk. A Brawl, rumlizós, arénában harcolós játékstílus régóta létezik már, többen próbálkoztak már vele, ezek közül talán a Super Smash Brothers volt a legsikeresebb, számtalan folytatást megélt, igazi party játékok ezek, szinte kötelező a felszabadult emelkedett hangulat miközben játszunk. Nincsen ez másképp a Brawl Starsszal sem, főleg hogy ezúttal 3v3 csatákra lehet számítani. A játékban természetesen a harcosok fogják kapni a lefontosabb szerepet. Ahogyan azt már megszokhattuk ritkaság szerint lesznek csoportosítva, összesen hat csoport lesz – common, rare, super rare, epic, mythic és legendary. A ritkaság természetesen befolyásolja majd az erejét ahogyan a különleges képességeit is emberünknek, de nekem az a tapasztalatom, hogy kellő ügyességgel és rutinnal bármelyikkel lehet nyerni, bárkit le lehet győzni, a siker mindig rajtunk fog múlni, nem létezik abszolút nyerő harcos a játékban. Jómagam a legelső karaktert, Shellyt szeretem a legjobban, aki shotgunnal lövöldözik, a szuper képessége is egy shotgun lövés lesz, csak kb. ötször erősebb a normálisnál és az esetek többségében nyerni szoktam vele, mert nem a sosem a harcos ritkaságán lesz a hangsúly, hanem a csapatjátékon, az hogyan tud három ember egy tudatként gondolkodni. A játék irányítása pofon egyszerű, lesz egy virtuális joy a képernyő bal oldalán és egy a jobb oldalán is, ezek alapból nem fixek – bár fixálni is lehet őket – ami annyit tesz, hogy mindig ott jelenik meg ahol megérintjük a képernyőt. A Ballal fogunk mozogni a jobbal pedig lőni, a jobb joyt kétféleképpen is lehet használni, az egyik hogy célzunk vele a másik pedig ha megtapizzuk a joyt. Tapizás esetében gyorsban lőni fog egyet emberünk, mégpedig automatikusan a legközelebb álló ellenfélt fogja megcélozni vele. Ha éppen senki nincsen a közelben mert mondjuk elbújt egy bokorban, akkor pedig arra lövünk amerre éppen nézünk. Ezzel a módszerrel egyébként gyors egymásutánban el tudjuk lőni az egész tárat, ez lesz a játék egyik legfontosabb taktikai oldala. Ugyanis nem tudunk kedvünkre, felszabadultan, folyamatosan lövöldözni mint a legtöbb ilyen játékban. Shellynek például három lövés áll a rendelkezésére, ha ezek elfogynak, akkor szépen lassan elkezd visszatöltődni a puskája, de ugye ehhez idő kell, tehát ha valaki jön felénk és mi ellőjük az összes töltetünket, könnyen lehet hogy mire odaér hozzánk már nem lesz mivel meglőni. Szóval ne puffogtassunk esztelenül, gondolkozzunk előre, vagy célozva lőjünk vagy pedig akkor amikor van értelme. Ugyanez jellemző a szuperképességünkre is, ami közelről például instant kill is lehet, míg a nem megfelelő távolságból már pont semmit nem ér. Persze mindez csak Shelly-re jellemző, ugyanis ott lesz például Nita akinek a szuperje egy hatalmas nagy medve, ami elindul valaki felé és addig megy amíg ki nem nyírja, nála nyilvánvalóan mindegy honnan engedjük el. Folytatása itt: ****/hirek/alkalmazasok-jatekok/2018/12/24/brawl-starstesztlabor

Kevés olyan nagy múlttal rendelkező játéksorozat létezik manapság, ami töretlen sikerrel hozná mindig a számokat, kisebb nagyobb buktatókkal út közben, de szinte minden évben jelentkezik egy újabb résszel, rajongótábora egyre csak nő és mindig akkor képes megújulni amikor arra a legnagyobb szükség van. Az Assassin’s Creed ilyen sorozat, igaz bevallom nálam már kifulladt a lendülete, pedig a tavalyi Origins hatalmas sikereket ért el, az idei Odyssey-ről meg szerényen csak annyit mondanak hogy minden idők legjobb Assassinja. Lényeg a lényeg, a siker adott, a francia Ubisoft jelenleg legígéretesebb sorozata, éppen ideje volt már a mobil piacra is betörni. Lássuk akkor ez mennyire jött össze a srácoknak. A mobil játékok egyik legfontosabb tulajdonságai, hogy kompaktnak, könnyen játszhatónak kell lenniük, tekintettel arra, hogy gyakran az embereknek csak pár percük van arra, hogy felnézzenek és gyorsban csináljanak a játékban valami villámtevékenységet. Az Ubisoftos srácok pontosan tudják ezt, azzal is tisztában voltak hogyan lehetne ezt a leglátványosabban, legélvezetesebben, legegyszerűbben megoldani, mindeközben pedig megmaradni az eredeti receptnél, hogy kilométerekről is felismerhető legyen ez bizony egy teljes értékű Assassin játék. A Rebellion tökéletesen megfelel ezeknek az igényeknek és szabályoknak, bevallom hatalmas meglepetés volt amikor a kezeim közé kaparintottam és lejátszottam az első küldetést. Mondanom sem kell, hogy a sorozat iránti közönyöm szinte azonnal beteges rajongásba torkollott. Ahogyan a művelt magyar paraszt mondaná: Áj láv disz gém! Az Assassin’s Creed Rebellion a spanyol inkvizíció idején játszódik, valamikor az AC II Brotherhood és a Revelations között, még maga Ezio is elérhető karakter benne. Bevallom a történettel nem igazán foglalkoztam, pedig az is van neki, de annyira vitt magával a játék, hogy egy idő után inkább túlléptem a párbeszédeken. Maga a prezentálás ultracuki leginkább a régebbi Final Fantasy játékokra jellemző nagyfejű, kistestű szereplőkkel van megjelenítve, ez is nagyban rásegít a szereplők megkedvelésében, illetve a megszokotthoz képest kevésbé brutális, még akkor is ha időnként meglepően kegyetlen kivégzési módokkal találkozhatunk benne. Stílusát tekintve az akció RPG kategóriába sorolnám, abból is a legkönnyebben megtanulható, piszkosul élvezetes fajta, nincsen semmi túlbonyolítva mégis kellően mély, el lehet veszni benne de nem rabolja el az életünket. Legfőbb célunk természetesen az lenne, hogy a viszonylag nagy, öt régióra bontott térképen végigmenjünk, kitolva az összes főbb küldetést. Emellett lesznek természetesen mellékküldetések is, amik három csoportra lesznek felosztva. Lesznek a zsákmányszerző (Loot Missions) küldetések, ahol legfőképpen nyersanyagokat tudunk beszerezni a későbbi fegyverek és ruhák készítéséhez. Aztán lesznek Standard (Standard Missions) küldetések ahol legfőképpen kódexeket tudunk farmolni, ezek a hősök fejlődéséhez lesznek elengedhetetlenül fontosak. Végül pedig de nem utolsó sorban ott lesznek még az Örökség küldetések (Legacy Missions) amiket teljesítve hősök DNA-jával lehetünk gazdagabbak. Ezeket gyűjtögetve tudunk unlockolni újabb szereplőket illetve a már meglévőket tudjuk előléptetni (Promote) hogy plusz egy csillaggal gazdagodva a statisztikáik növekedjenek, illetve minél több csillagos egy hős annál több speciális képességre is szert tehet majd és persze a meglévők továbblépnek egy-egy szinttel. Folytatása: ****/hirek/alkalmazasok-jatekok/2018/12/14/assassins-creed-rebelliontesztlabor

Steve Jackson és Ian Livingstone sorozatának ami nálunk csak „Kaland, Játék, Kockázat” néven híresült el, kiderült, hogy kint Amerikában őrületes kultusza van. Ott a neve Fighting Fantasy és a mai napig olvassák és játsszák a gyerekek, sőt még táblás játék formájában is kapható, szerepjátékokat is csináltak belőle tekintettel arra, hogy még a könyvhöz is szükség volt dobókockára, ez nem is olyan meglepő. Sose gondoltam volna, hogy így több mint húszonöt év távlatából valaha is eszembe fogják még juttatni ezeket a fantasztikus emlékeket, de most megtörtént. Nosztalgia faktor az ezrediken, csatoljátok be magatokat. A Tűzhegy Varázslója avagy The Warlock of Firetop Mountain az egyik első 1982-ben megjelent könyv volt és talán mind közül a legsikeresebb is. Ebből a könyvből készült szerepjáték és táblás társasjáték is. Igaz Steve és Ian munkássága 1995-ben véget ért, szerencsére maga az ötlet nem. 2002-ben a Wizard Books felvásárolta a jogokat újra kiadta az összes könyvet és hat teljesen új történettel örvendeztette meg a nagyérdeműt, a siker 2012-ig tartott. A Fighting Fantasy története viszont még mindig nem ért véget, ugyanis 2017-ben a Scholastic Books újra felvásárolta a jogokat, azóta kettő új kötetet is megjelentetett és tízet a régiek közül teljesen új rajzokkal. Mint láthatjátok, mi felnőttünk, de a kiadók nem hagyták annyiban ezt a fantasztikus ötletet, ennek az eredménye a számtalan számítógépes játék változat is, ha jól tudom összesen hét kötetből csináltak portot az elmúlt több mint huszonöt évben. Az egyik legújabb eresztésről készült most ez a teszt, jöjjön hát, maradjatok velünk! Aki esetlegesen nem tudná, a Kaland, Játék, Kockázat könyvek zseniálisan ötvözték az olvasás élményét a végletekig leegyszerűsített szabályrendszerre épülő szerepjátékkal. A könyvek lényege az volt, hogy gyakorlatilag végig lehetett játszani, rendszeresen döntéseket kellett hoznunk és a döntésünk alapján a megfelelő oldalra lapozva folytathattuk a történetet. Rengeteg felfedeznivaló, gyűjtögetnivaló és harc volt benne és még ennél is több válogatott halálnem. Éppen ezért az olvasók közül sokan voltak akik leírták egy-egy fontosabb fordulópont előtt az adott oldalszámot és visszalapoztak abban az esetben ha nagyon rossz útra tévedtek volna, vagy meghaltak. A harchoz dobókockára volt szükség, nem kevés próbálkozásra volt szükséges ahhoz, hogy rendes szabályok szerint végigjátsszuk a könyvet. Klasszikus try&errorra épülő élmény volt, éppen ezért nem kevesen voltak akik csaltak olvasás közben. A könyveknek egészen elképesztő, egyedi hangulata volt, a fejünkben lejátszódó erőteljesen a fantáziánkra bízott élmény mellett rengeteg sajátos rajz is volt a könyvekben, ami még jobban rásegített az adott hangulat átélésében. Szinte beleégtek az ember agyába ezek a képek, ahogyan a válogatott brutális halálnemek is. Éppen ezért nem kicsit lehetett nehéz dolga a készítőknek amikor úgy döntöttek játékot csinálnak egy ilyen meglehetősen körülhatárolt szabályrendszerben. A lapozgatást táblás játékmenettel, az olvasott élményt az eredeti szövegek bevágásával, a kockadobálgatós játékmenetet pedig itt is kockákkal oldották meg. A játék legérdekesebb része mindig is a harc volt, ami a könyvekben ugye meglehetősen korlátozott körülmények között zajlott illetve nagy volt a csábítás arra nézve, hogy átugorjuk, esetlegesen csaljunk benne. Itt bizony ilyen nem lesz, a harcot meg kell tanulni, nagyon nagy szerencse is kell hozzá, nincsen menekvés, itt fogunk a legtöbbet elvérezni. Folytatása: ****/hirek/alkalmazasok-jatekok/2018/12/07/a-tuzhegy-varazslojatesztlabor

Nem tudom mi van mostanában, de igazi aranykorát éli a skandináv mitológia és minden köré épülő történet, egyrészt ugye ott van Thor, Odin, Loki a nagyvonalakban hiteles képregény adaptációk. Aztán ki gondolta volna, hogy a God of War főszereplője Kratos a görög istenek örök ellensége is itt köt majd ki. A fordulat erős volt, a siker még ennél is nagyobb. A Phantom Gate nem ilyen nagy volumenű próbálkozás, viszont annál kellemesebb összképet alkot. Lássuk hát egy kicsit bővebben mit is tartogat a számunkra. A Level 9 gondozásában kiadott Phantom Gate: The Last Valkyrie egy akció-ügyességi szerepjáték, ügyesen vegyíti a platformjátékokra jellemző jellegzetességeket, a jól megszokott karaktergyűjtögetős, fejlesztgetős szerepjátékozással. A játék elején egy kis sztorizás lesz ahol megismerkedhetünk a háttértörténettel, érdekes módon Odint és fiát Thort negatív szereplőként tüntetik fel a játékban, amikor ők ugye istenek, tehát eléggé nehéz lenne őket bekategorizálni emberi mértékkel nézve. Lényeg a lényeg látni fogjuk ahogy édesanyánkat, aki egyébként egy Valkűr, csúnyán legyőzik az istenek. Aki esetlegesen nem tudná a Valkűrök Odin hűséges szolgái, valójában amolyan félisten-szerűségek, a feladatuk az, hogy a háborúban elhullott hősies harcosokat átvezessék a Walhallába és eldöntsék, hogy kiből legyen Einherjar, avagy olyan kiválasztott harcos aki majd Odin oldalán fog küzdeni ha eljön a világ vége avagy a Ragnarök. Itt most egy kicsit megkavarodtak a történeti szálak, kissé beleköptek a mitológiába, ugyanis az egyik Valkűrnek született egy lánya, akit jó anyaként mindenek felett meg kell védeni, még úgy is ha közben meghalunk ugyebár. A kislányból ifjú hölgy lett, a bosszú édes, ideje felkerekedni, sereget toborozni és elkenni a főisten arcát. Ahogyan az minden ilyen típusú játéknál lenni szokott, mindezek előtt egy jó nagy adag farmolás vár ránk, harcolni kell és harcolni, fejlődni, szintet lépni, kalandozásaink során találkozni fogunk mindenféle mitológiai és kevésbé ismert lényekkel, ezeket legyőzve olyan nyersanyagokat (phantom souls) kapunk amikkel idővel magunknak is meg tudunk idézni egyet az adott lényből. Gyakorlatilag ez az egyedi, agresszívan romantikus megoldás jellemző az egész játékára; tehát öljük meg a lényeket, ezzel felszabadítva és a kapott lélekkövekből újraéleszthetjük őket, immáron megtisztított változatban. A már megidézett lényekre továbbra is kaphatunk nyersanyagot, ami majd a csillagfejlesztős evolúciós ugráshoz fognak kelleni. A lények egy csillaggal kezdik a karriert és egészen öt csillagig fel lehet őket gyúrni, eközben folyamatosan változni fog nem csak a külsejük, hanem egyre több, egyre erősebb képességre is szert tesznek út közben. A harcokra ugye a kő-papír-olló elv lesz jellemző, jelen esetben a négy fő elem lesz egymásra hatással, gondolom nem kell elmagyarázni, hogy ez mit jelent, de a gyengébbek kedvéért minden egyes harc alatt ott lesz az ábra, ami hibátlanul mutatja melyik elemnek mi az erőssége és mi a gyengéje. Folytatása itt: ****/hirek/alkalmazasok-jatekok/2018/11/16/phantomgate-the-last-valkyrietesztlabor

A név kötelez! Vajon bátor vagy botor választás volt a Civilizations alkalmazása a játék nevében, ugyanis nem árt tudnotok, hogy ennek a címnek semmi köze nincsen a nagy elődökhöz, maximum csak a koncepció hasonló illetve igyekeztek szerintem felhívni magukra a figyelmet. A Lilith Games egyik korábbi játékával már foglalkoztunk nagyjából egy éve (Art of Conquest) és az elégé meggyőző volt. Igaz abban nem volt semmi eredeti ötlet, csupán a jól bevált receptet alkalmazva és meglovagolva alkottak valami igazán élvezetes kis játékot. Lássuk hát ezúttal mi a helyzet. Az rögtön mindenki számára egyértelmű lesz, hogy itt is különböző civilizációk közül választhatunk már rögtön a játék elején. Szám szerint nyolc közül, eleinte ezek között semmi különbséget nem fogunk találni, maximum a házak külseje lesz egy kicsit más. Idővel előrehaladva már azért látni fogunk pár különbséget, ezek közül a legfontosabb, hogy mindegyik frakciónak lesz egy speciális egysége ami némileg valami szint fog vinni az eleinte csak más skinnel felruházott városokba. Ahogyan az már a videókból is kiderült számtalan hős közül válogathatunk, ezekből a legértékesebbek valódi történelmi személyek lesznek, olyanok mint Julius Ceasar, vagy Celopatra de találkozni fogunk I. Richárddal is és még sorolhatnám. A hősök gyakorlatilag hadvezérek lesznek, akik a seregeink élén a mi zászlónk alatt lépnek csatába, náluk szerencsére nem fog számítani a nemzetiség, bárki bármelyiket használhatja. Vezéreinket több féleképpen is gyúrhatjuk. Egyrészt ugye ott lesznek a sima szintek, amikért tapasztalati pontot kell szerezni, esetlegesen könyveket elolvasva ezt a folyamatot gyorsítani tudjuk majd. Ha elértük velük a 10-es szintet, akkor nem tudnak tovább fejlődni, csak úgy ha különböző szobrokkal növeljük a csillagszámukat, erre lesznek sima csillagszobrok – bronz, ezüst és arany – illetve hősönként vannak őket ábrázoló mellszobrok is, ezekkel még gyorsabban növelhetjük a csillagszintjüket. Minden új csillag további tíz szintet fog jelenteni, tehát érdemes a csillagokkal mindig előrébb járni mint a szintekkel. De persze ilyen szobrokat szerezni nagyon nehéz, csak szerencse dolga az egész vagy természetesen vásárolni is tudunk valódi pénzért, ami már csak pénztárcafüggő dolog. Mindenkinek vannak speciális képességei, erősségei, gyengeségei illetve saját skill tree-jük is lesz, döbbenetes mennyiségű képességgel, amiket egyenként is fejleszteni lehet szintlépések után kapott skill pontokkal. Ezeknek akkor lesz értelme, amikor el kezdünk seregeket mozgatni a térképen, ugyanis mindegyik képesség a talpasokat befolyásolja majd, különböző statisztikai módon, mint plusz sebzés, plusz védekezés és a többi. A beharangozott realtime csatákról nem árt tudni, hogy csak annyiban történnek valós időben az összecsapások, hogy valóban nem egy pillanat alatt zajlik le minden és kapunk rögtön egy értesítést, hanem lehet látni ahogy a kettő sereg egymásnak megy, mozgolódás van és az is tisztán látható ahogy a vezetők élete egyre csak csökken illetve az is látszik mikor fogják használni a speciális képességüket. De aki hatalmas, monumentális, valódi RTS csatákra vágyik, amikor mi magunk mozgatjuk seregünk minden egységét és valódi stratégiázásra van szükség, az hatalmasat fog csalódni. Ez nem a Total War, pedig a bemutatóban valami hasonlót lehetett látni, az sajnos átverés volt. Folytatása itt: ****/hirek/alkalmazasok-jatekok/2018/10/26/rise-of-civilizationstesztlabor

Mindig kockázatos dolog valami olyasmit újraéleszteni amiről kedves emlékeket dédelgetünk a szívünkben. Ugyancsak nagy hiba lehet egy olyan mozifilmet újranézünk amire gyerekkorunkból úgy emlékszünk, hogy életünk legjobb mozija volt. Hasonló a szitu a Shaq Fuval Legend Rebornnal is, főleg hogy a mai fiatalok körében a legtöbben már azt se tudják kiről mintázták a főszereplőt. A 2,16 méter magas Shaquille "Shaq" O'Neal-t nem nagyon kell bemutatni az én generációmnak, hatalmas (szó szerint) kosárlabda játékos volt, ahogyan azt is mindenki tudta róla – elég volt csak egyszer hallani beszélni - hogy elképesztően elmebeteg egy humorral rendelkező fickó, szinte képtelenség vele egy komoly szót ejteni. Nem is csoda, hogy a Shaq Fu főszereplője ekkora forma, viszont aki ezeket a dolgokat nem tudja, annak kissé erőltetettnek tűnhet az egész karakter, ahogyan maga a nem kicsit elmebeteg sztori is. A történet egyébként legyen bármennyire is ostoba és bugyuta, fontos részét fogja képezni az egész játéknak, ugyanis meglepően minőségi szinkronhangokat hallhatunk alatta, többek között Shaq saját hangját kölcsönözte a játékhoz, a látványos és színvonalas, minőségi, anime stílusban megrajzolt étvezetőkről nem is beszélve. Illetve játék közben is folyamatosan beszélnek a szereplők, be-be szólogatnak egymásnak, a legtöbb konfliktus egy kis szájkaratéval kezdődik hogy valódival érjen véget. A Shaq-Fu igyekszik meglovagolni az eredeti koncepciót, a gond itt csak azzal van hogy hiába a látványos és szép grafika, ez a típusú játékmenet nemhogy a mai fiataloknak de még nekem öreg rókáknak is, akik konkrétan ilyeneken nevelkedtek, sem annyira kézre álló már és kényelmes ez a megoldás. Kezdjük rögtön azzal, hogy Shaq-nek valahogy nincsen súlya, annak ellenére hogy egy két és fél méteres izomkolosszus, nemhogy a gravitáció nem hat rá, de még csúszik is a földön mintha mindig korcsolya lenne a lábán. Nagyon nehéz egyenesen tartani, ami egy olyan bunyós játéknál, ahol a jó vonal belövése alapkövetelmény, frusztrációkhoz vezethet. Nem komfortos irányítani a játékot, ami nagyon kellemetlen tud lenni. Szerencsére az hamar kiderül, hogy nem lesz szükségünk az ütés gomb nyomogatására, elég csupán egyszer rátelepednünk és emberünk a végtelenségig fog ütögetni. Ha bevittünk pár ütést, akkor érdemes nyomni egy rúgás gombot is, amitől szó szerintem egy jó két méteres cipő fog megjelenni és válogatottan látványos és vicces módokon fogjuk alaposan megcipőzni a delikvenseket. Lesznek olyan pajzsos ellenfelek, **** csak ilyen módon lehet megsebezni illetve lesznek, **** meg a felöklelő (dash) mozdulattal tudunk némileg megpuhítani. Shaq képes lesz ugrani is, természetesen a teljes súlytalanság törvényei szerint, falevél súlycsoportban, ilyenkor érdemes a levegőben még egy támadás gombot is nyomni hátha történik valami. A felöklelő és a földbeütő szupermozdulatokhoz kombózni kell, hogy feltöltődjön a csíkjuk, ezekből első körben összesen kettő támadást tudunk felstackelni. Végül pedig nem szabad megfeledkezni Shaq őrületes extra képességéről, amikor magára kap pár vasdarabot és átmegy gőzmozdonyba, ilyenkor szinte halhatatlanok vagyunk és vagy ötször gyorsabban ütögetünk. Néger harcosunk elég hamar túlmelegszik, a melegedést nem tudjuk elkerülni, esetlegesen némi szünet beiktatásával, mindenképpen meg kell történnie, szóval ezzel ne is bajlódjunk. Túlmelegszünk, lihegünk pár másodpercet, ilyenkor tudnak minket sebezni is, de ezzel nem törődünk majd mehet is tovább a dara. A Shaq Fu – a Legend Reborn alapvetően egy ingyenes játéknak tűnik, majd az első epizód végén egy döbbenetes cliffhanger után benyögi a játék, hogy ha folytatni akarjuk a maradék hat pályát, akkor bizony perkáljunk le 4.99-et. Ettől kicsit dobtam egy hátast, lévén a játék szerintem nem ér ennyit és különben is senki nem mondta hogy ez csak egy demo. Nem szép húzás a készítőktől, lehetett volna ezt elegánsabban is csinálni, de mindegy is, nem fogok ettől a falnak menni. Ezért is lett a tesztünk egy kicsivel rövidebb a megszokottnál. Szóval akkor összegezném is a dolgokat; szép látvány, vicces prezentálás, minőségi átvezetőkkel, szinkronnal, állatira jó betétdalokkal, ütős szövegeléssel, közepesen gyenge irányítással, a figyelmünket könnyen elveszíthetjük, könnyen unalmassá válhat a játékmenet. Nem igazán éri meg azt az öt dollárt, de arra jó lesz hogy ha neked mégis, akkor legalább ki tudtad előtte próbálni.

A Left to Survive tipikusan az a játék, aminek kell egy kis idő hogy kiforrja és hogy beforrja magát a szívedbe. Nálam első blikkre kb. 4-5 pontról indult, majd mire belemelegedtem feltornászta magát egészen 7 pontig, hogyan sikerült ez neki és miért hamarosan kiderül, maradjatok velünk! Az emberiség már régóta megérett a kiirtásra, mindig is tudtuk hogy ha nem mi végzünk magunkkal, akkor a természet teszi meg majd helyettünk. A tudósok eredetileg jó szándékkal készítették a vakcinát, céljuk mindenféle betegség elleni védekezés lett volna, esetlegesen a gyógyítása. Ehelyett kissé balul sültek el a dolgok és az emberiség kb. 90%-ából élőhalott zombikat csinált. Itt a világ vége, a zombi apokalipszis, a maroknyi túlélők az életükért küzdenek, de ahogyan az lenni szokott, a legnagyobb veszélyt nem a járkálók jelentik. A Left to Survive első körben egy kellemes ki lövöldének tűnik, elképesztő grafikával és meglepően kényelmes irányítással. Emberünk magától fog mozogni előre hátra, hátrál ha kell, közeledik ha úgy alakul, nekünk csak célozni, lőni és túlélni kell. Illetve lesz pár felszerelés ami ezt meg fogja könnyíteni, ilyenek a macheta, a közelharci túlélés érdekében, az elsősegélycsomag illetve a gránát a nagyobb tömegek irtására. Ezek a felszerelések végesek, ha kifogynak akkor csak random ládából kaphatunk belőlük illetve természetesen valódi pénzért bármikor vásárolhatunk is kedvünkre, vagy ameddig a takarónk elér ugyebár. A lőszer szerencsére végtelen, a tárazás viszont az egyik legfontosabb tényező a játékban, hiszen valahogy mindig a lehető legrosszabb pillanatban fogy ki a fegyverünk, hiszen számtalan olyan ellenfél lesz aki ezt kihasználva lemardossa az életünk felét. Hozzátenném, hogy szerencsére a zombik általi sérülés nem vezet fertőzéshez és zombiváválásos élőhalálhoz sem. Csak akkor halunk meg, ha elfogy a HP. Ez jó dolog, bosszantó és kissé lehetetlen lenne úgy játszani hogy a fertőzés bajhoz vezethet, illetve ez is csak egy újabb lehetőség lett volna a készítőknek ahhoz, hogy egy újabb consumable-t belerakjanak a játékba, olyat mint amilyen a zombirex volt például. Lesznek rohangáló zombik, akikkel ha nem vigyázunk pillantok alatt az arcukba kerülnek és halálra mardosnak minket, lesznek lövöldöző, felrobbanó, messziről újra és újra az arcukba ugráló szörnyetegek, lesz itt minden annak érdekében hogy kimúljunk. Érdemes a robbanó hordókra figyelni illetve a kipukkanó pocakos zombik az ellent is sebzik, szóval ezekkel a lehetőségekkel is élni kellene. Folytatása itt: ****/hirek/alkalmazasok-jatekok/2018/09/24/left-to-survivetesztlabor

Közel két évvel ezelőtt már teszteltük itt az oldalon a Tesztlabor keretében a Castle Creeps című játékot, ami gyakorlatilag a mostani alanyunknak – bután fogalmazva – az előzménye is lehetne. Mert ugye a stílus nagyon hasonló volt, csak az előd a fantasy középkorban játszódott, ezzel még közelebb állva az eredeti nagy klasszikushoz, mint például a Kingdom Rush. De megemlíthetném akár a Fieldrunnerst is vagy bármilyen hasonló típusú Tower Defense játékot. Tavaly a Castle Creeps egy erős közepesen jó pontozást kapott tőlünk és a legnagyobb gondunk az volt vele, hogy túlzásokba estek amikor a fizetős tartalomra került a sor. Lássuk hát idén mennyire sikerült megtalálni az arany középutat. Mindig valahol hálás és egyben hálátlan dolog egy vagy akár több sikercímet meglovagolni, hiszen ott van a lehetősége annak, hogy ha túlságosan hasonlítunk egy adott címre, akkor azt mondják lemásoltuk, ha pedig túlságosan eltérünk a stílustól, akkor meg folyton azt kapjuk az arcunkba, hogy bizony nem kellett volna ennyit újítani. Szóval nem lennék a fejlesztők helyében, de valljuk meg még mindig jobban járnak, ha megpróbálnak valami sikerből előnyt kovácsolni mintha valami teljesen újat kitalálva, minden erejüket bedobva, egy olyat alkotnak amivel totálisan bukásra vannak ítélve. A legtöbb ember nem szereti az új dolgokat, mégis az igazi újdonságokkal lehet a legnagyobbat robbantani, már ha sikerül telibe szíven találni a nagyérdeműt. Hát az Alien Creeps sajnos nem próbálkozott ilyesmivel, biztosra akartak menni. Ugyanis gyakorlatilag nyomtak egy sima copy pastet bármelyik hasonló címen, de legfőképpen a saját korábbi produktumukon, a hangulatos jövőbeli környezeten kívül szinte semmit se tudok felhozni, amiben eredeti vagy újdonság lenne. Adott lesz egy jópofa, kissé cinikus szituáció, amiben a csúnya gonosz önelégült és módfelettéb szemtelen idegenek, megtámadják piciny bolygónkat, természetesen hol máshol tennék mindezt, mint az USA-ban, ez teljesen egyértelmű, ahogyan az is hogy beszélnek angolul, hiszen az angol nem csak világnyelv, hanem igazából maga az univerzális, mindenható közös nyelv ugye. Szóval jön a sablonos vaskalapos admirális, aki a szokásos toborzószöveget nyomva közli velünk, hogy az egész világ sorsa a kezükben van, illetve lesz a cuki kis tudós csajszi, aki nem parázik be a helyzettől, rögtön közli velünk milyen technikai eszközök állnak majd a rendelkezésünkre és hogy ezekhez milyen fejlesztéseket tudunk majd venni. Folytatása itt: ****/hirek/alkalmazasok-and-jatekok/2018/09/14/alien-creepstesztlabor

Valószínűleg a napokban jöhetett ki valami frissítés a játékhoz, mert az új címek közé dobta be nekem a store ezt az örök klasszikust, ami valójában már 2014 óta jelen van a virtuális mobilos piactéren. A World of Tanks 2010-ben jelent meg először PC-n és hatalmasat robbant, az akkoriban még nem annyira elterjedt free to play modellt követte, tehát teljesen ingyenes volt, de voltak benne fizetős tartalmak, szóval a türelmetlenebb és vastagabb pénztárcás emberek gyorsabban érvényesülni tudtak. A Blitz kicsit később 2014-ben jelent meg, ekkor már mobilokon és PC-n is, a konzolos nagytestvérekre 2015-ig várni kellett. De mindez már történelem, szóval jöjjön akkor egy kis teszt a mi szemszögünkből. Jómagam ezzel a stílussal a World of Warshipsben ismerkedtem meg, bevallom nagyon megtetszett, azóta örömmel konstatálom, ha valami hasonló cím jön szembe. Ilyen volt a zseniális Armored Assault is, ami pillanatok alatt belopta magát a szívembe. Talán némileg szerencsétlen helyzet volt, hogy csak több évvel később találkozhattam a nagy eredetivel, hiába szedtem le már xboxra több mint három éve, egyszerűen nem vitt rá a lélek hogy ki is próbáljam, de most itt van és bele is merültem rögtön az élvezetekbe. Rögtön az elején szögezzük le, hogy a World of Tanks minden egyes „porcikáján” érezni lehet az éveket, a tapasztalatot, a rutint, igazi profi munka. Szóval ezen a téren biztosan senkinek semmi problémája nem lesz. A játék rögtön az elején egy kis **** kezd, szépen megtanítanak minket az irányítás alapjaira, nem mintha olyan bonyolult lenne a dolog, a bal joyal tudunk mozogni a jobbal pedig nézegetni, fontos infó, hogy a tankunk nem arra megy amerre nézünk, erre csak és kizárólagosan a bal joyra lesz szükségünk, a mozgás lassú és nehézkes de mit is várhatunk egy több ezer kilós tanktól nem igaz? Azt kell megszokni, hogy a jobbra balra irányokkal forogni tudunk az előre hátrával meg gurulva haladni, szóval gyors manőverezésekre maximum csak light tankokkal és a vásárolható „Engine Power Boostal” számíthatunk, aki rohangálni akar az menjen Codozni, vagy Battlefieldzeni. Itt öregesen, morcosan, meggondoltan kell haladni. A jobb tapis joyal tudunk nézelődni, itt nincsen semmi science fiction, ez gyakorlatilag az egeret fogja szimulálni. Ami fontos az a zoom gomb lesz, illetve természetesen a lövés. Idővel vásárolni tudunk többféle lövedéket is, sajnos lesz olyan amit csak valódi pénzért megvásárolható aranyért tudunk betölteni az ágyúba, illetve nagyon fontos tényező az újratöltési sebesség is, de erről majd később. Mindig figyeljünk arra mielőtt veszünk egy tankot, hogy ez mennyire gyors vagy éppen lassú, mindez persze vérmérséklet és igény szerint változhat. Folytatás itt: ****/hirek/alkalmazasok-and-jatekok/2018/09/10/world-of-tanks-blitztesztlabor

Nem fogom itt húzni az időt, rögtön az elején kijelentem, hogy a Super Senso sajnos csak egy a sok közül, egy a tömegből, nem sok mindent érdekességet lehet felhozni a védelmére. Hacsak nem az enyhe japános beütést vagy az éppenséggel meglepően kellemesre sikeredett képregényes grafikát. De akkor ássuk bele magunkat egy picit mélyebben a részletekbe, hogy miért is van ez? A Super Senso egy körökre bontott, kártyás egységekre épülő, akció / stratégiai / taktikai játék, tulajdonképpen megint csak egy Clash Royale klón, erre több utaló jelet is fel fogunk fedezni, de inkább ne menjünk bele. Minden azon múlik, hogy milyen egységekkel megyünk neki a csatának, azokat mikor hozzuk ki, milyen sorrendben és hogy mennyire ügyesen taktikázunk velük. Lesznek itt is természetesen általános (common), ritka (rare) és persze még ritkább (epic) egységek a későbbiek során biztosan lesznek még náluk is értékesebbek én de nem kaptam ilyet. A játék egyik sajátossága a címben is szereplő „Salvo” egységek, amik gyakorlatilag hatalmas, japán animékből megismert Mechák. Ezeknek is több fajtája van, de ami leginkább jellemző rájuk, hogy csak egy lehet belőlük a seregben, kétszer egymás után támadnak, minden esetben visszatámadnak és talán a legerősebb egységek a játékban. Minél erősebb egy egység annál több pont kell ahhoz, hogy előhívhassuk őket, ezeket a pontokat Senso-gélnek hívják. A gyorsabb gélpótlás érdekében a pályán lesz kettő bányásztornyunk (extractor) amik körönként termelik az extra mennyiséget, illetve minden ellenséges egység kinyírása után kapni fogunk némi mennyiséget, amit persze bárki felvehet, akár a szemfüles ellenfelünk is. A cél az lenne, hogy az ellenségünk Sensokapuját felrobbantsuk, az hogy ezt hogyan, milyen módszerrel érjük el teljesen ránk van bízva. A Super Senso egy online versus játék, tehát nincsen benne se kampány se semmi, csak online más emberek ellen lehet vele tolni. Illetve a kártyaválasztó képernyőnél találni fogunk egy céltáblát (ismerős valahonnan?) amire tapizva AI ellenfél ellen is nyomulhatunk egy-egyy meccset, mondanom sem kell, hogy nem lesz valami nagy kihívás szegénykém. De arra legalább jó ez a lehetőség, hogy megértsük és átlássuk a játék alapjait és hogy gyakoroljunk pár taktikát. Mondanom sem kell, hogy nem mindig a legerősebb egységek a legjobbak. Ha igazán át akarjuk látni a játékot és a benne rejlő lehetőségeket, akkor érdemes a főképernyőn található kihívásokat (puzzles) végigcsinálni. Itt megtanulhatjuk hogyan működnek a közelharci illetve távolsági egységek, hogyan lehet ellenük védekezni. Megtanulhatjuk hogyan reagálnak a Salvo egységek a páncélosokra, vagy éppenséggel hogyan lehet területi sebzéssel több mindenkit sebezni. Ilyeneket és még sok minden mást is megtanítanak nekünk és mindezért még értékes jutalmakat is kapunk. Szóval azt tanácsolnám, hogy első körben ezeken rágjuk végig magunkat, majd menjünk neki pár próbakörnek a gépi ellenfél ellen. Ha ezek megvannak akkor bele is vethetjük magunkat a versus csatározás csodájába. Folytatás: ****/hirek/alkalmazasok-and-jatekok/2018/08/31/super-sensotesztlabor

A csak szerényen „King’-re elkeresztelt, nagytiszteletben álló csapat úgy próbált meg más vizekre evezni, hogy közben azért kicsit mégiscsak ugyanazon a területen maradjon. Valljuk be az ötlet zseniális, és bár kismillió hozzá hasonló cím van a piacon mégiscsak piszkosul élvezetes, lássuk hát hogy miért is? Főhősünk Embla, egy furcsa frizurával rendelkező ifjú varázsló lány, akinek a specialitása az idézés, célja megmenteni a skandináv mitológiából ismeretes Midgardot és a kilenc másik királyságot, az elvileg megfékezhetetlen világ végétől, ami nem más mint a Thorból már megismert ezúttal **** formában jelentkező Ragnarok. A nap istennők idéző mágiájának köszönhetően Embla négy különböző típusú lényt tud megidézni – hozzátenném, hogy eleinte csak egyet – amiket színek szerint fognak csoportosítani. Szépen lassan meg fogunk ismerkedni mindegyik lénnyel, a képességeikkel és a speciális tulajdonságaikkal, ahogyan azzal is, hogy mi fog történni ha három ugyanolyan színűt egymás közelébe rakunk. A szabályok egyszerűek, bár eleinte lehet kicsit bonyolultnak fognak tűnni. Az első és egyik legfontosabb dolog a védekezés, a védekezéshez három ugyanolyan színű egységet kell egymás mellé egy vonalba rakni (vizszintesen), ekkor ezek egyfajta barikáddá fognak alakulni és mivel hármat raktunk egymás mellé, ezért az erejük hármas lesz. A pálya középen el lesz választva, nekünk a célunk az lesz, hogy felfelé támadjunk és a másik oldalon lévő **** fenyegető falban eleget sebezzünk ahhoz, hogy az ne tudjon több ellenséges lényt idézni. Ha függőlegesen rakunk egymás mögé három ugyanolyan szint akkor egy hármas erősségű, picivel nagyobb lényt fogunk kapni, természetesen ugyanebből a színből, amit egyébként folyamatosan erősíteni tudunk, ha továbbra is kettőt függőlegesen mögé rakunk. Nagyobb lényeink minden körben erősödni fognak egy szinttel, majd attól függően hogy milyen típusúak hamarosan támadni fognak. A támadás és védekezés folyamata nagyon egyszerű, bár elsőre nem annak tűnik. Tehát ha megindul mondjuk egy hatos lény előre akkor mindent elsöpör maga elől ami hat alatt van, ekkor természetesen veszít a lendületből mégpedig annyit amennyi a védekező egység száma volt. Tehát ha elindul egy hatos, akkor az simán el fog söpörni maga előtt három egy vonalban lévő kettes egységet, de már nem fog maradni ereje arra, hogy a falba is sebezzen, tehát kipukkan. Ekkor viszont szabaddá válik egy út a fal felé tehát a következő támadó egységet már oda érdemes felsorakoztatni. Ha négy egységet rakunk egymás mellé egy kétszer kettes négyzetbe, akkor úgynevezett óriás egységet fogunk kapni, ami nemcsak nagyobb - tehát két sort is elfoglal -, de erősebb is már alapból mint egy sima hármas egység. Ezeket is tudjuk erősíteni, mégpedig úgy ha vízszintesen kettő egységet mögé rakunk, tehát a bal alsó és a jobb alsó sarkába is rakunk egyet. Ekkor az ereje +2-öt fog kapni, a támadási szokásai pedig hasonlóak lesznek a megszokotthoz. Folytatás: ****/hirek/alkalmazasok-and-jatekok/2018/08/24/legend-of-solgardtesztlabor

A Midway Games 2009-ben nem sokkal a gazdasági válság után sok más céggel együtt csődbe ment. Kellett egy kis idő amíg a vezetőség összeszedte egy magát, megtartották a csapat nagy részét és újraalakultak Netherrealm Studios néven és a 2011-es Mortal Kombat újragondolásával valósággal a köztudatba robbantak. Várható volt, hogy ezzel még nincsen vége, viszont a 2013-as folytatás előtt egy svédcsavarral piacra dobták a Injustice – Gods Among Us (ugyancsak verekedős játékukat). Ahol nem a brutalitáson és a valósághű (néha túlságosan is) kivégzéseken volt a hangsúly, hanem fogták a DC univerzum szuperhőseit, egy kupacba rakták őket, alapul vették az eredeti (valljuk be zseniális) Justice League konfliktust és egy rendkívül szórakoztató és látványos bunyózást csináltak belőle. A Mortal sorozat rajongói között kissé megosztott volt a vélemény, de az általános 78%-os metacritic pontozás valljuk be a mai napig nagyon jónak számít. Nem is volt kérdés tehát, hogy folytatni fogják, a 2015-ös Mortal Kombat X után két évvel később ki is jött az Injustice 2. Mondanom sem kell, hogy a játék bombasiker lett, kijavítottak benne minden apró hibát, felturbózták amit kellett, lelassították ami túl gyors volt és voila a mai napig közel 90%-on csücsül. Nem is volt kérdés tehát, hogy készíteni fognak belőle egy mobilos változatot, az első rész iOS változatához nem volt szerencsém, de a második részé éppen a napokban jött szembe velem. Az Injustice 2 mobilos játék ahogyan az elvárható volt egy ezerszer egyszerűbb és végletekig lecsupaszított változata a zseniális nagytesósnak. Valójában igencsak kicsi lesz a lehetőségeink tárháza, hiszen lesz egy alap minden karakternél jelen lévő 3 hites kombó, amihez csak a képernyőt kell tapizgatni, majd lesz a négy irány (előre, hátra, fel és le) majd pedig maga a védekezés, amit vagy az adott gombbal vagy a kettő újunkkal tudunk elérni. Namost a védekezés olyan dolog amit jóval az ellentámadás előtt meg kell kezdenünk, különben nézhetjük ahogy végigvernek minket a képernyőn. Nincsen counter, nincsen ellentámadás, nincsen break, nincsen semmi. Szóval egy nagyon de nagyon buta, adok kapok stílust kell felvennünk a siker érdekében, ami eleinte fájdalmasan primitívnek fog tűnni. De! Itt van egy hatalmas nagy de; a játék annyira magával ragadó, látványos és élvezetes, hogy egyszerűen képtelenek leszünk abbahagyni. Megszokjuk azt a keveset ami van, elfogadjuk és megszeretjük, majd nem is olyan sokkal később már szeretni is fogjuk. Rég volt már olyan játék ami elsőre négy ponttal indul nálam és ennyit ingadozott volna a tesztelgetés alatt. Az Injustice mobilos változata ilyen. Fogalmam nem volt mennyit adjak rá, hiszen valljuk be nagyon megszerettem, aztán jött valami ami mindent eldöntött, de ne menjünk ennyire előre. Folytatás: ****/hirek/alkalmazasok-and-jatekok/2018/08/17/injustice-2tesztlabor

A Gamevilt szeretjük, nem nagyon szoktak csalódást okozni. Utoljára a Gardius Empire-el játszottunk tőlük és szerettük nagyon, éppen ezért izgatottan merültem el a következő csodájukban, hogy valóban az-e és hogy kellett-e csalódnom hamarosan kiderül, ne menjetek sehova! A Giant’s War típusát tekintve leginkább a manapság annyira divatos akció RPG kategóriába tudnám sorolni, de abból is a végletekig leegyszerűsített fajta, azon se csodálkoznék ha a célcsoport a 18 éven aluli korosztály lett volna. A stílusos, aranyos és jópofa rajzfilmes megvalósítás még inkább megerősítette ezt a gyanúmat, de persze a megjelenítésnek még nem kell hogy alap legyen semmire. A cél a szokásos; összerántani egy öt fős csapatot hősökből, ezúttal kártyáink legfőképpen fajokra lesznek osztva, lesznek emberek, orkok, sötét elfek stb. azon belül is mindegyiknek lesznek kasztjai is, olyanok mint harcosok íjászok, varázslók és a többi. Érdemes a csapatot úgy összerakni, hogy elöl legyen három tank, harcos, hátul pedig kettő támogató egység, lehetőleg egy varázsló és egy pap, ha össze tudunk rakni egy ilyen csapatot már könnyű dolgunk lesz, apropó nehézség; elmondanám, hogy a játék első 5-10 órájában olyan fájdalmasan könnyű dolgunk lesz, hogy ez már a játékélmény rovására megy. Aztán hirtelen túlságosan benehezedik minden, olyan csapatokkal fogunk összekerülni, hogy csak nézünk mi is történt valójában. Sztori mint olyan nem nagyon létezik, helyette viszont lesz tanítgatás bőséggel, olyan bőbeszédűen, hogy az ember komolyan agylobot tud kapni attól, hogy folyton folyvást mindent, minden körülmények között el akarnak magyarázni nekünk (újabb árulkodó ok a célkorosztályra). Szerencsére van „skip” gomb amivel elegánsan túl tudunk nyomni minden felesleges baromságot. Egyelőre tíz külön „bejárható” sziget áll majd a rendelkezésünkre, a lobby rendszer meglehetősen érdekes, mert mindig lesz egy adott célpont akit meg kell keresni és ki kell nyírni, namost ezeket teljesen random adja a játék, minél későbbi szigeten vagyunk annál többe kerül egy-egy keresés, eredményül mindig kapni fogunk 3-6-ig kártyákat amik lehetnek különböző nehézségű ellenfelek, némi loot esetlegesen PvP csata vagy PvP bázis támadás. A PvP ellenfeleket nem tudom mi alapján sorsolja a játék, mert olyan kőkemény ellenfelek szoktak lenni, hogy szinte képtelenség megverni őket és mintha érdekes módon mindig a tökéletes counterünket dobná ki a játék, hogy még véletlenül se legyen semmi esélyünk. Folytatása itt: ****/hirek/alkalmazasok-and-jatekok/2018/08/10/giants-wartesztlabor

Egy újabb csemege a szigetországból. A bolygó Garniel. A hely ahol a lelkek tovább tanulják hogy pontosan kik is ők valójában. A bolygó ahol az emberek egy része a szeretteikért harcolnak, vannak akik csak azért élnek hogy kielégítsék végtelen mohóságukat és vannak akik szenvednek mire rájönnek a saját vágyaikra. A nevem Lena, az Istennő Garniel teremtménye vagyok. A tiszteletreméltó Istennőnk ereje folyamatosan fogy és senki se tudja miért. Mostantól mindketten figyelemmel fogjuk kísérni ennek a fiatalembernek a sorsát és együtt jövünk majd rá mi történt ezen a bolygón, végül találkozni fogunk eme hatalmas veszélynek a forrásával is. Együtt, közös erővel biztos vagyok benne hogy képesek leszünk megvédeni a szeretett Garnielt. A Knights Chronicles erősen nyit, szeretjük azt amikor a töltőképernyőn valami dögös, látványos, fülbemászó muzsikával végigkísért anime vár minket, eleve szeretjük az animét és szeretjük a japánokat. Nincs mit tenni, a legtöbb gamer szeme fátyolossá válik amikor végre egy valódi JRPG kerül a kezeik közé. A Netmarble legújabb címe ilyen, ráadásul az akció JRPG fajta amit mindenek felett a legjobban szeretünk, ti nem? Azért maradjatok velünk hátha megváltozik a véleményetek. Szeretünk bögyös anime cicákban gyönyörködni, szeretjük a japán minőségi szinkront, főleg ha még felirat is van hozzá – már miért ne lenne? – hogy értsük is mit karattyolnak ezen a pörgős, fura, idegen nyelven. A japán szinkron mindig tele van érzésekkel, hangulatot közvetít, még akkor is ha egy szót se étünk belőle – a legtöbben legalábbis. Szeretünk grindolni, szeretünk farmolni, szeretjük gyúrogatni kedvenc karaktereinket. Hát itt ebből aztán lesz bőven, több mint száz szám szerint. Egyre jobban erősödő csoportokba lesznek sorolva, ezek közül is az „SSR” a legerősebb. Történet szerint pedig logikusan a Fehér illetve a Sötét lovagok kicsiny csapata lesz a legerősebb, ezek a karakterek látványosan erősebbek lesznek a többieknél és ha már a látványnál tartunk akkor mindenképpen meg kell említeni, hogy nem csak a játék grafikája döbbenetes hanem a mindenki által imádott anime látvány is magához teljesen hű minőséget produkál. Az összes hősnek lesz egy szuper támadása ami valami elképesztően erőteljes, látványos, szemkápráztató módon lesz prezentálva a közérdeműnek. Persze a huszadik megtekintés után már kevésbé fogja lekötni az embert, de erre találták ki a skip cinematics gombot ugyebár. Folytatás: ****/hirek/alkalmazasok-and-jatekok/2018/07/27/knights-chronicletesztlabor

A Jurassic Parkot gondolom nem kell senkinek se bemutatni, mert ugye úgy alakult, hogy az X generáció a regénysorozat és mozifilmek óta felnőtt, szerencsére lehúztak róla egy újabb rókabőrt (Jurassic World), hogy a biztonság kedvéért az Y generáció se maradjon dínók nélkül. De vajon mi történik akkor, ha a manapság oly divatos Battle Royale stílust megpróbáljuk ráerőltetni erre a világra? Hamarosan kiderül, ne menjetek sehova. Magát a játékot már közel fél évtizede fejlesztik, kijöttek vele mindenféle formában és bétában, végül tavaly kihozták a végleges verziókat nagytesókra (PC, Xbox One, PS4) a fogadtatás eléggé vegyes volt, főleg hogy már akkor is nagyban tombolt a PUBG és Fortnite őrület. Én bevallom nem igazán értem ezt a hisztériát a manapság annyira divatos Battle Royale játékok körül, már akkor se igazán tetszett, amikor először a Division kiegészítőjeként (Survival) megismerhette a világ. De most ez a divat nincs mit tenni. A mobilos Ark egy végletekig lecsupaszított változat, nincsen se sztori se semmi, fogalmunk nincsen arról hol vagyunk, miért vagyunk itt, kik vagyunk, mi is az az Ark?! Némi primitív karakteralkotás után egy szál fehérneműben vágunk neki a nagy kalandnak, nem lesz semmi komolyabb betanítási időszak, egyszerűen csak az irányítással fogunk megismerkedni, ha valakit véletlenül elkapna a gépszíj akkor számára valóban nagyon érdekessé válhatnak a dolgok. Hiszen a legfőbb célunk az lenne, hogy megépítsünk egy bázist, tele megszelídített dínókkal és összefogva pár haverral legyőzzük az ellenséges játékosokat. Mindehhez egy nagyon lassú, körülményes és hosszadalmas folyamaton kell végigmennünk, ami több órán keresztül is eltarthat. Tehát a korábban említett játékokon felnevelkedve mindenki felejtse el az adrenalint pumpáló játékmenetet, itt csupaszon, üres kézzel vágunk neki mindennek, darabokból kell összerakni a fegyverünket és minden hozzávalót nekünk kell összegyűjteni a bázisunkhoz, de úgy szó szerint, tehát a falakat, ajtókat, ablakokat, mindent. A játék nagy hibája hogy egyelőre nincsen valami jól kidolgozva a játékmentés, tehát ha kilépünk belőle vagy valami miatt kidob minket akkor bukhatjuk az egész progressünket. Ugyanez a helyzet akkor ha szembejön valami böszme nagy dínó és ledarál minket, de ez mondjuk logikus. Szóval ilyenkor kezdhetünk mindent elölről. Viszont a játék mellett szól a valódi túlélési élmény, hogy az embernek tényleg olyan érzése van mintha ott lenne, valóban meg kell küzdeni azért hogy megmaradjunk. Az ARK: Survival Evolved egy olyan cím amit szerintem az idősebb korosztálynak találtak ki. Könnyen lehet hogy bele fogsz szeretni, engem sajnos nem fogott meg, de ettől még lehet jó játék, tegyél vele egy próbát és majd kiderül.

Kint őrületesen tombol a nyár, legalább 26 fok van és megállás nélkül esik az eső, mit tehet ilyenkor az egyszeri magyar paraszt aki éppen szabadságon van. Menekül a valóságból és rögtön nekiiramodik, hogy megmentse a galaxist az azt fenyegető, mindenféle söpredéktől. A Space Pioneer nem veszi komolyan magát. Könnyed stílust képvisel, laza képregényes grafikával, könnyed muzsikával végigkísérve. Nem lesz semmi más dolgunk mint lövöldözni, pihenőidőben meg gyúrni magunkat ezerrel. Egyik bolygóról utazunk a másikra, feladatokat teljesítve meghódítva azokat, a feleadatok természetesen nem igényelnek majd különösebb agymunkát, szedd föl ezt, szabadítsd ki azt, lődd szét amazt, foglald el azt ott minél hamarabb. Lesznek bolygók ahol csillagokat is tudunk szerezni némi ügyességet bevetve amolyan kihívásokat teljesítve. Ne sérüljünk, hasznájunk felszerelést vagy éppenséggel életünk ne csökkenjen 50% alá stb. A csillagokat megszerezve mehetünk neki a legkomolyabb bossoknak, akik megfelelő gyúrás után sose fognak különösöebb gondot okozni. Náluk sokkal nehezebb lesz a csillagokat megszerezni, amikor például nem szabadna sebződnünk, de az egyik minibossnak az a képessége, hogy mágneses erővel magához ránt, útközben persze belénk eresztve egy sorozatot és ekkor minden igyekezetünk ködve vész. De nem kell aggódni az összes kihívás teljesthető, ez a játék nem az idegeskedésről és stresszről szól. Sajnos viszont komoly gondot tud okozni a ráköltés nélküli fejlesztés, túlságosan hamar fogunk megkapni túl sok mindent, alaposan át kell gondolnunk mire költjük azt a minimális összeget amit össze tudunk farmolni. Igaz naponta többször is lehetőségünk lesz arra, hogy a pálya végén kapott aranyat videó nézegetésével megduplázzuk, sőt még akár meg is triplázhatjuk, a végén lévő ládát kinyitva még extra ládát is kaphatunk ugyancsak videóval. De még ez sem lesz igazán elég. Hiszen egyrészt ott lesznek a fegyverek, a képességek és a felszerelések is, amiket gyúrni lehet. Illetve ha mindez nem lenne elég akkor még egy űrbázist is kapunk amin különböző épületeket tudunk felhúzni és persze gyúrni is. Itt már szerencsére kristályokkal fog történni a fejlesztés, amit a bázison tudunk kitermelni, szóval ezzel a résszel egy ideig biztosan nem lesz gondunk. Az elsők között a kristálybányát húzzuk fel illetve a tárolóépületet, ezek után meg a ruha illetve a robotunk fejlesztésével foglalkozzunk. Mi magunk is fejlődni fogunk, ennek akkor lesz jelentősége amikor elérhetővé válnak a karakterszinthez kötött események „event” ezen belül is a különböző nehézségű hordák. Itt random kihívásokkal fognak nekünk kedveskedni, mindig más fegyó és más képesség fog extra százalékokat kapni, a végén pedig értékes láda vár majd minket tele fejlesztési kártyákkal. A Space Pioneer egy nagyon kellemes kis játék, igazi csemege a jelenlegi felhozatalban, mindenképpen tegyetek vele egy próbát.

Stílusát tekintve a Gardius Empire; bázis építgetős, hőst gyűjtögetős, gyúrogatós, farmolós, akció és taktikai RPG játék, megtalálható benne minden ami szemnek és szájnak ingere ebből pedig a legjobb csúcskategóriás fajta. Hamarosan kiderül hogy miért, maradjatok velünk! Az már a bevezető animációból kiderül, hogy a játék grafikája káprázatosan szép, eltaláltak a hangok és az alattunk szóló muzsikák is, bár ezek annyira azért nem karakteresek, lehetett volna jobban produkálni. De kit érdekelnek a hangok, ha maga a játék ennyire magával ragadó. Rögtön az elején bele is csapunk a lecsóba, kapni fogunk pár hőst akikkel elindulunk a nagy kalandra, a csapat idővel öt fősre fog duzzadni, majd pár óra játék után már több tucatnyival bővül az arzenál. Ahogyan az lenni szokott, kritikusan nagy szerepet kap a hősök gyúrogatása, ezen belül is a legfontosabb, hogy minél több csillaggal rendelkezzenek. Ezt bármelyikkel el lehet érni, megfelelő türelemmel, némi stratégiázással és persze végtelenül sok grindolással. Az első és legfontosabb dolog a hősök szintje, amit növelni tudunk harccal vagy más hősök beolvasztásával (enhance). De erre a legjobb módszer egyébként ha a már a játék eleje felé megjelenő őrjáratra (patrol) küldjük el az egy csillagos hősöket akik kimaxolva térnek vissza, majd az egy csillagosokból kettő csillagost csinálunk (evolve). Ez igencsak egyszerűen megy, ha egy hőssel elértük a maximum szintet, akkor be kell olvasztanunk egy annyi csillagost hőst amennyi a kiválasztottunk és annyi áldozatra lesz szükségünk ahány csillagos az emberünk. Tehát még egyszer, egy maxos három csillagoshoz például kelleni fog három darab három csillagos hős és már mehet is az evolúciós fejlődés, a végeredmény egy négy csillagos hős lesz. Hősöket egyébként random tudunk megidézni, ezekből az öt csillagos és négy lesz a legritkább, magasabb szintet már csak evolúciós létrázással tudunk elérni (evolve). Van még egy nagyon fontos része a fejlősének, amikhez ékkövekre (gem) lesz szükségünk. Ezeket a legkönnyebben patrolból tudunk farmolni, mégpedig akkor ha a lehető legtöbb időre küldjük el embereinket (12 óra). Idővel olyan rengeteg gemünk lesz, hogy kénytelenek leszünk vagy eladni őket vagy pedig fejleszteni. Ehhez a „Gem Crafter” épületre lesz szükségünk, ez gyakorlatilag a legfontosabb épület a játékban, éppen ezért legyen mindig maximum szinten. Itt tudunk kettő egy csillagos gemből egy random kettő csillagost csinálni, majd két darab két csillagosból egy random három csillagost és így tovább. Ahhoz hogy magasabb szintű gemeket tudjunk craftolni lesz szükség a magasabb szintű épületre, illetve a craftoláshoz nagyon sok nyersire is szükségünk lesz. Szerencsére 10-15-ös szintű kastélyig olyan mérhetetlenül sok gyémántot fog dobni a játék, hogy mindig pótolni tudjuk a hiányzó nyersit, de a későbbiek során ha tartani akarjuk ezt a szintet akkor bizony vagy támadni kell vagy pedig mélyen a zsebbe nyúlni, mert sajnos nem valami bőkezű a játék a vásárolható gyémántokkal. Ha már van a gyűjteményünkben négy csillagos gem, akkor azokat érdemes a kedvenc hősökre aggatni, amiktől sokkal erősebbek lesznek. Három egyszínű esetén még szettbónuszokat is kapni fognak és ha mindez nem lenne elég akkor a gemeket is tudjuk fejleszteni (enhance), a maximum szint a +15 mythic lesz, ehhez viszont brutálisan sok aranyra lesz szükségünk szóval én úgy vélem, hogy négy csillagosnál gyengébbet sose fejlesszünk, mert felesleges pénzkidobás. Tennivaló lesz bőven, első körben ugye ott lesz a sztori amit három különböző nehézségi fokozaton is ki tudunk tolni, minél több csillagot érünk el küldetésenként, annál nagyobb értékben tudjuk elküldeni fejlesztenivaló hőseinket patrolra. Aztán ott lesz a napi dungeon, ami a hat különböző létrából mindig dobni fog egy randomot, alapból kettő támadásra van lehetőségünk, akadály csak a végén lévő boss nehézségi szintje lehet. Aztán lesz persze Aréna a PvP szerelmeseinek, itt naponta ötször támadhatunk, eleinte simán fog menni a fejlődés, de amint elérjük a 3000-es kupaszintet a dolgok nagyon be fognak keményedni. Érdemes a listát mindig frissíteni, nem csak azért mert ingyen van, hanem azért is, mert gyakran találni lehet halott játékosokat, vagy nálunk jóval alacsonyabb szintűeket, **** leverve már előrébb is juthatunk. Folytatás: ****/hirek/alkalmazasok-_and_-jatekok/2018/07/06/gardius-empiretesztlabor

A Battle Hand Heroes első és legszembetűnőbb jellemzője a rajzfilmes, képregényes grafika. Hőseink a szó szoros értelmében hősök lesznek, szuperhősök akik az öt elérhető természeti elem jeles képviselői. Ezek az elemek természetesen kőpapírolló viszonyban állnak egymással, a sorrendet nem túl nehéz kitalálni, de csata közben bármikor megtekinthetjük, csupán rá kell tapizni valamelyik emberünkre, vagy ellenfélre és némi rá jellemző infó mellett az ábrát is megtekinthetjük. A grafika egészen elképesztő, ez nem vitás, hosszasan gyönyörködhetünk a látványos szuperhősökre jellemző támadásokban, a szépen kidolgozott animációkban, amik nem ritkán rekeszizmot szaggatóan viccesek. Ugyanez jellemző ellenfeleinkre, akik egytől egyig hatalmas egyéniségek. Igaz az első döbbenet és lelkesedés hamar lejjebb fog hagyni, hiszen gyakorlatilag az egész játék csak erről fog szólni. Egyik csata jön a másik után, ilyen formában vagy olyan formában, de ennyi lenne a sava borsa. Szóval elég hamar rá fogunk nyomni arra a bizonyos sebességnövelő gombra, sőt könnyen lehet hogy inkább az automatikus csatározásokat fogjuk előnyben részesíteni. Mert ugye a fejlődés mindenek felett áll. Ebből aztán lesz dögivel, gyúrhatjuk a hősöket a képességeiket amikből egyszerre hat darab lehet nálunk, az ehhez szükséges nyersanyagokat természetesen csak végtelen farmolással tudjuk megszerezni. Jobb esetben némi pénzmag fejében, gyémántok által, ládákat is nyitogathatunk, ez lenne a gyorsabb módszer, de ezt már a Clash Royale-ban is megszokhattuk. A gond itt csak annyi, hogy több olyan vonatkozása is van a játéknak ami miatt szinte belekényszerítenek minket a költekezésbe. Mert míg az előbbi cím hibátlanul játszható egy forint ráköltés nélkül is. Itt azért a különböző jegyekkel, staminálval, szűkös nyersanyagokkal belekényszerítenek minket abba, amit nem feltétlenül szeretnénk. A stamina például pofátlanul hamar elfogy, annyira hamar hogy az már kellemetlen. Aztán persze gyémántért vehetünk egy teljes feltöltést, ha meg az éppen nincsen akkor költekezzünk. Aminek következtében nyersanyagot se tudunk farmolni, mert ugye ahhoz is stamina kell. Meg van kötve a kezünk és hiába a nagy lelkesedés ha egészen egyszerűen nem hagynak minket játszani, mert eltiltanak, vásárolj vagy várjál hosszú órákat alapon. Átgondolatlanság, kapkodás és fejetlenség jellemző erre az alapvetően nagyon pofás kis játékra. Ott van például a PvP lehetősége ami valami miatt egy egész héten keresztül játszhatatlan volt a számomra. Hiába voltak a hőseim már level kilencesek, a sima ötös szintűek úgy elvertek, hogy azt se tudtam hol vagyok, mi fán terem a PvP. Mert sajnos olyan sok a fizetős „vendég” hogy a harmatgyenge karaktereiknek a képességeit atom felturbózzák a vásárolt dobozokkal, aminek következtében gyakorlatilag legyőzhetetlenek, és ez a gond már az első pillanattól fogva fennáll majd, nem csak az magas kupák esetében, ahol elvárható lenne. A karakterek gyengesége igazából mindenhol jelentkezni fog, folyton folyvást falakba ütközünk, ha éppen lenne némi szabad stamina akkor nyerni sem tudunk olyan gyengék vagyunk, tehát menj a shopba vásárolni. Nemnem, velem ezt nem lehet eljátszani! A Battle Hand Heroes egy csodaszép, stílusos, kreatív játék, tele eredeti ötlettel, humorral, fantasztikus látványvilággal, de sajnos a pénzéhesség miatt teljesen tönkre lett téve miden jó, amit el tudnék róla mondani. Szóval ennél kevesebb pontot nem adhatok rá, de sajnos többet sem. Ha gazdag vagy imádni fogod, ha nem akkor azért vidd el egy körre, ki tudja lehet te másképp fogod gondolni.

Game of War, Vikings, King of Avalon stb. megvannak? Na akkor felejtsd el őket! Az előbb említett címek jelenleg a legsikeresebb mobilos bázis építgetős játékok. Hatalmas, több tízmilliós játékos számmal rendelkeznek, nem kevés bevételt hoznak a készítőknek, mert a játék alapja hogy egy bizonyos idő után szinte képtelenség ráköltés nélkül érvényesülni. Rendkívül addiktív gammák ezek, de a legnagyobb gond velük, hogy gyakorlatilag mindegyik ugyanúgy néz ki. Van egy statikus bázis, gyakorlatilag egy kép semmi több, néha mozog itt egy fa ott egy fákja, de hosszú évek óta mindig ugyanaz a jól bevált séma. Ezt a bázist építgeted, fejleszted, egyre erősebb, több ezres védelmet és sereget gyártasz magadnak. Majd amikor csatározásra kerül a sor, akkor csak egy rövid jelentést olvasol a történtekről, nincsen semmi látvány, semmi érdekesség, csak a tiszta, száraz információdömping. Na ezt próbálta most a Netmarble kicsit megreformálni, az irány nagyon jó, lehetne még rajta javítani, de ahogyan az már rögtön az első percekben kiderül, gigantikus Total War-szerű csatáknak lehetünk szemtanúi és bár a seregeket irányítani nem tudjuk, csak a meccs elején a stratégiai pozíciókat állítgathatjuk, a különböző varázslatok beavatkozásával illetve lény idézéssel némileg befolyásolhatjuk a végeredményt. Sajnálatos módon azonban nem minden csata lesz ilyen, de erről majd később. Itt is adott lesz egy hatalmas vár és körülötte egy város, ami csodálatos és részletes vektoros grafikával készült, kedvünkre zoomolhatjuk, forgathatjuk, gyönyörködhetünk benne. Minden mozog, minden él, rendkívül látványos és üdítő néha ide visszatérni. A világtérképen történő események pontosan olyanok mint eddig, más játékosok, szörnyek, vagy bányák megtámadásáról továbbra is csak jelentést fogunk kapni. De számos olyan melléktevékenység lesz a játékban, ami megreformálja ezt a stílust. Kezdve ugye a dimenziókapun túli csatározásokkal, amik a korábban már említett nagyjából realtime csatákkal vívhatóak, pontosan ilyenek lesznek a PvP csaták is, ahol egyre magasabbra tornázhatjuk fel magunkat a ranglétrán. Unalmas, építgetős perceinkben meglátogathatjuk a közelben lévő várost, ahol készítettek nekünk egy szinte már-már Diablo színvonalú, izommetrikus kameraállásból mutatott, egyszemélyes kalandozást. Amikor egyik küldetést csináljuk a másik után, közben esztelenül hentelünk, amolyan Dungeon Hunter stílussal prezentálva, persze nem lesz annyi opciónk mint egy ilyen játékban, de meglepően szórakoztató tud lenni, rendesen bele lehet feledkezni a számtalan küldetésbe és mire észbe kapunk, már el is készült az aktuális épületünk. Folytatás: ****/hirek/alkalmazasok-_and_-jatekok/2018/06/15/iron-throne-kingdomstesztlabor

A Disney Heroes gyengén kezd és még annál is gyengébben folytatja mindezt. Adott lesz egy bugyuta, gyerekes (Lehet hogy már túl öreg vagyok ehhez a játékhoz?) történet, amibe inkább bele se kezdenék annyira nevetséges. Kialakul a bonyodalom, amit természetesen csak akkor tudunk megoldani, hogy végigverjük az egész várost. Valamivel kellemetlenebb dolog, hogy mindehhez a saját barátainkat és családtagjainkat kell két percenként laposra fenekelni. De valahogy fel kellett építeni a gyűjtögetős, fejlesztgetős, zsebből pénzt kihúzós játékmenetet, mindezt szerencsére viszont akár három nehézségi fokozaton is megtehetjük. Könnyen lehet egyébként, hogy a célcsoport a kisebb korosztály volt, igaz a Disney logo ezt még nem feltétlenül tenné kötelezővé, lásd ugye Karib Tenger Kalózai, Star Wars, Pixar mesék stb. Éppen ezért mertem belevágni a kalandba, és nagy reményeket fűztem hozzá. Mondanom sem kell, hogy amilyen nagyot fűztem, pont akkorát koppantam is, mert ez a játék fájdalmasan középszerű. Nincsen benne az ég világon semmi eredeti. Fogták a legsikeresebb címeket, összelopkodták belőlük az ötleteket, beleraktak egy jó nagy rakat Disney hőst, odarakták a logót és ennyi. Hol van a varázslat? Hol van az innováció? Hol van mindaz amire a cég felépült? Hát sajnos sehol. Hős lesz bőven, gyűjtögetni lehet dögivel. Válasszuk ki az első kedvenc ötöt és őket gyúrogassuk amíg nem jön valami jobb. Arra ne is számítson senki, hogy esetlegesen stílusos lesz majd és összerakja mondjuk a Hihetetlen családot, mert ehhez bizony mélyen a zsebbe kell nyúlni, esetlegesen évekig kell tolni a játékot amire igencsak csekély esélyt látok. A grafikai megvalósítás olyan mint az egész játék, középszerű, jellegtelen, szép is meg nem is, de sokkal inkább csak olyan mintha egy óvodás gyerek kartonból kivágott figurákkal harcolgatna csak úgy játékból. De ugye ami mondjuk piszkosul jól állt egy Sdoricának, az itt nem működik, mert ellentétben az előbbi címmel ez nem elég stílusos sajnos. A harc borzalmasan unalmas, nekünk csak annyi dolgunk lesz, hogy egy-egy hős szuperjét időzítsük, ennek következtében szinte azonnal felgyorsítva és automatára rakva fogunk „játszani’. Innentől fogva nem is marad más hátra csak a farmolás, hogy belőjük multis meccseken kikkel akarunk védekezni és menjen minden magától. A főképernyőn látszik, hogy idővel számtalan egyéb tevékenység is elérhető lesz majd, de könnynen lehet hogy hozzám hasonlóan eddig már senki nem fog eljutni. Mert egész egyszerűen nem elég jó hozzá a cím, lapozunk és megyünk tovább a következőre, vagy vissza a nagy kedvencekhez. A Disney Heroes mobil változata sajnos nem egy jó játék. Közepesen teljesít minden téren, el lehet vele lenni egy ideig (inkább csak rövid, mint hosszú) de megváltani nem fogjuk vele a világot. A Disney Infinity hatalmas sikerén felbuzdulva lelkesen álltam neki a tesztelésnek, ami villámgyorsan le is tört mint a bili füle. Ki lehet próbálni, de sajnos nem érdemes.

Mint arra gondolom mindenki emlékszik, rovatunk tesztalanyait az Appstore-os „New games we like” menüből válogatjuk, éppen ezért az esetek nagy részében ezek a játékok jók is szoktak lenni. Na de majd most … ne menjetek sehova! Szerencsére ritkán fordul elő ilyen, bevallom nem is igazán értem, hogy egy ilyen listán ez hogy lehetséges, de ízlések és pofonok, nem érthetünk mindig egyet. Ugyanis a Beast Brawlers ha nem is egy pofátlanul rossz játék, de hogy fájdalmasan középszerű az már az első pár percből kiderül. Elég csak egy pillantást vetni a főmenüre, meghallgatni a zenéket vagy éppenséggel a játék effektjeit. Majd miután végigmegyünk a rövid betanulási részen mér érezni is fogjuk, hogy mennyire semmilyen a játék. Nem érezni a fizikát, olyan súlytalan minden, ez a felülnézet se valami jó választás, mert valahogy nem érzi az ember az egész játéknak a mélységét. Az egyedüli pozitívum a rajzfilmes grafika és az egész szép animáció ahogyan mozognak a lények. De nálam már az kiverte a biztosítékot amikor bal kezes létemre rá kellett döbbennem, hogy a játék képe nem forgatható, nem is tudom mikor találkoztam utoljára ekkora hibával, szóval a lényeg, hogy hiába vagy bal kezes játsszál jobb kezes módra, megszoksz vagy megszöksz alapon. Stílusát tekintve valamiféle átmenetet képez a MOBA játékok és a manapság egyre nagyobb teret hódító Brawler-Aréna hibridek között. Természetesen nem olyan összetett, kidolgozott, hatalmas egyéniséggel rendelkező lényekkel fogunk találkozni, mint mondjuk egy League of Legends esetében. Hozzánk lesz vágva egy jó nagy kupac lény, amiket fokozatosan tudunk unlockolni. Képességeik szerint lesznek csoportosítva, de ezeknek nem sok értelme van, mert ugye csak egyjátékos módban tudunk egymásnak ugorni, nincsen lehetőség csapatjátékra, hiába csatlakozhatunk egy klánhoz. Ebből kifolyólag a szerepek és a csoportok teljesen érvényüket veszítik. A lények és képességeik nagy mértékben befolyásolják, hogy mekkora sikerrel járhatunk egy-egy csata során, sajnálatos módon nincsen elég játékos (kész csoda hogy van egyáltalán pár ember) akik ellen nyomulni lehet, szóval simán lehet hogy már a karrierünk elején nálunk 2-300 kupával erősebb ellenfelekkel fog összerakni a lobby. Mondanom sem kell, hogy ilyenkor sikerre igencsak kevés esélyünk van, esélytelen csatározásra viszont annál nagyobb. Ahogyan az lenni szokott itt is lesz hely négy loot ládának és négy óránként kapni fogunk egy ingyenest is, ebből is maximum kettőt. Ezekből lehet gyűjtögetni az aranyat, a fejlesztéshez szükséges kártyákat és az újdonságnak számító varázsitalokat is, amikkel némileg perzonalizálható a játékstílusunk. Eldönthetjük, hogy a sebességet, az erőnket akarjuk-e ideiglenesen növelni vagy éppenséggel némi extra életerőre van szükségünk stb. mindenki tapasztalja ki maga, hogy neki mi fekszik a legjobban. Egyelőre a lehetőségeink tárháza igencsak csekély, konkrétan lehetőségünk lesz online meccsekre (Battle), aztán megtehetjük hogy gyakorlásképpen nekimegyünk ellenfeleinknek, de jutalom láda nélkül (Casual Battle) illetve gép ellenfelek ellen is lehet gyakorolni, bár ennek nem sok értelme van hiszen az emberekhez képest fájdalmasan buta az AI. Úgy érzem bőségesen mindent leírtam erről a játékról amit csak lehetett. Nem mondom, hogy megér egy próbát, mert vannak nála sokkal de sokkal jobb címek. Elég ha tudod, hogy ezt bizony érdemes kihagyni, de majd mindenki eldönti maga.

Egy újabb Japán gyöngyszem jött szembe az Appstore-on keresztül, természetesen azonnal lecsaptunk rá, ne menjetek sehova, maradjatok velünk. A Sdorica rögtön az első pillanattól fogva elvarázsolja az embert, a stílusos bevezető animációval, alatta a jól megszokott minőségi Japán mesélő szól, bevallom elrabolta a szívem, megvettek kilóra. Aztán a start képernyőt figyelve percekig elidőztem még a csodálatos muzsikát hallgatva és éreztem, hogy itt megint valami nagy dolog van készülődőben. Utána jött a játék, az egyedi grafika, a végtelenségig tartó, soha véget nem érő, szájbarágós tutorialok sokasága (a japánok valahogy imádják ezt, nincs mit tenni) és ekkor már tudtam, hogy a szerelem véget ért. Mert a Sdorica annak ellenére, hogy egy minőségi igencsak jó játék, nem lesz mindenkinek a kedvence, mert sajnos erőteljesen rétegjáték, de ne menjünk most ennyire előre. Van ugye egy nagyon érdekes és különleges grafikai stílusa, ami olyan mintha papírból kivágott szereplőket mozgatna valaki a háttérből. Érdekes, nekem tetszett, de nem lett a szívem csücske. A játékmenet ugyancsak nagyon eredeti, hiszen adott lesz egy pár fős csapat, akikkel ugye a megszokott módon végig kell hentelni az egész világot. a harc menete pedig a képernyő alján lévő színes pöttyök menedzselésével történik. A színek egy-egy karakterhez tartoznak (a fehér például a gyógyító szokott lenni és így tovább), tekintettel a hősök színére könnyű őket beazonosítani. Embereink teljes mást csinálnak ha csak egy pöttyre nyomunk rá, ahogy akkor is ha kettőt összekötünk, illetve ha négy azonos színű van négyzet alakban, akkor egy átlót húzva a legerősebb képességüket tudjuk használni. Az ebből adódó kombinációk meglepően széles spektrumot mutatnak, az eleinte sutának tűnő harcrendszerbe belemelegedve észre fogjuk venni milyen sok múlik az időzítésen és a mikro menedzsmenten. Ahogyan az lenni szokott adott lesz számtalan fizetési forma, lehet itt gyúrni mindent, gyűjtögetnivalóból is lesz bőven. Fizetős „vendégek” természetesen előnyben lesznek mint mindig, de ahogyan az a japán játékoknál lenni szokott, a játék nem paytowin, ők valahogy mindig megtalálják a megfelelő egyensúlyt ebben az anyagias világban. A tennivalók, események, küldetések, kihívások tengerében teljesen el lehet veszni, amik egy klánhoz való csatlakozás után csak még bővülni fognak. Ha tetszik a játék biztosan nem fogsz unatkozni, hosszú, tartalmas kampány, érdekes történettel végigkísérve vár majd rád, számtalan más tevékenységgel megfűszerezve. Jó játék a Sdorica ez nem vitás, de túlságosan egyedi ahhoz, hogy mindenkinek a kedvence legyen, szerintem az emberek véleménye nagyon végletes lesz, vagy nagyon oda leszel érte, vagy pár óra után hidegen fog hagyni. Én sajnos az utóbbi csoportba tartoztam, bántam nagyon, mert ígéretesnek tűnt, nem is tudtam annyit nyomulni vele amennyit szerettem volna, tegyél te is vele egy próbát ki tudja te hova tartozol majd!

Nem is olyan régen az Onmyoji tesztelése közben több szempontból is megerősödött bennünk a felismerés, hogy az igazán jó játékokat bizony a japánok csinálják. Mert ezeknek a címeknek lelke van, szép a történet, szívhez szól minden egyes szó és a szinkron ami alatta szól egészen elképesztő, még akkor is ha a legtöbb ember egy szót se ért belőle. Hála az égnek nem kellett sokat várni a következő ilyen címre. A Chain Strike történetét tekintve kicsivel könnyedebb darab mint az előbbi, de azért itt is komolyan meg vannak keverve a történeti szálak és játszanak az érzéseinkkel rendesen. Nem akarok komolyabb spoilereket produkálni, de elég ha annyit tudtok, hogy időutazásról van benne szó. A szereplőket instant meg fogjuk szeretni és bizony ez egy olyan játék ahol a sztori nagyon fontos a teljes összképhez, a hangulathoz pedig mindenképpen. Érdekes látni, hogy mennyit tud változni egy ember csupán tíz év alatt. Stílusát tekintve a japánok által nagyon kedvelt, táblás, körökre bontott akció RPG. Elképesztő mennyiségű hőssel (Guardian) fogunk találkozni, melyek a jól megszokott csillagos rendszer szerint lesznek csoportosítva, fontos hogy mindig figyeljünk oda, hogy ki hány csillagos, hiszen egy öt csillagos lvl20-as hős simán le tud verni egy öt fős lvl30-as csapatot akik alatta vannak rangban. De ezzel már tisztában vagyunk főleg a mostani játékok után, úgyhogy ne is menjünk bele mélyebben. A csaták felépítése és menete nagyon könnyen tanulható, kényelmes és látványos, mégis elképesztő stratégiai mélységeket tartalmaz. Hiszen minden egyes hős más típusú lépéssel fog rendelkezni (akárcsak a sakkban) aminek köszönhetően a megfelelő embereket kombinálva egy támadás alatt akár többen is rá tudnak ugrani egyszerre egy ellenfélre, ezt hívják „Pincer Attack”-nek és erre építeni a stratégiánkat, a játék alapkövét fogja képezni. Természetesen a négy fős PA a legjobb amit produkálni tudunk, elérni viszont elképesztően nehéz, több lépéssel előre kell gondolkodni hozzá. Ami mindennél fontosabb az a karakterek fejlődése lesz. Egyrészt ugye mindenkinek van egy maximális csillaghoz kötött szintje, illetve power up segítségével, amikor is más számunkra érdektelen hősöket beolvasztunk, el tudunk jutni egy maximális szintig (ez egy három csillagos hős esetén +5), amikor készen állunk a következő lépésre ami a Evolution. Ezzel lehetünk +1 csillagosak, de persze ide speciális nyersanyagokra lesz szükségünk, akárcsak a végső állomásnál ami az Awakening, ezzel érhetjük el a hat lila csillagos utlra szuper állapotot, ha egy ilyen hős jön szembe, jobb fejvesztve menekülni, mert kb. olyanok leszünk mint Songoku szuper csillagharcos állapotában. Van még egy kiegészítő lehetőség a Trancend amivel a végleges szintünket növelhetjük öttel, tehát ha ez eddig 40 volt akkor 45-re és így tovább. Folytatás: ****/hirek/alkalmazasok-_and_-jatekok/2018/05/18/chain-striketesztlabor

Gondolom mindenki észrevette már, hogy a mobilos játékok címeiben a „Heroes” magyarul Hős szó valami elképesztően sűrűn megtalálható. Valahol érthető a dolog, hiszen hősökre mindenkinek szüksége van, főleg a fiatalabb generációnak, de akkor is na, találjanak már ki valami másik favorit biankó címet. A Heroes of Rings első blikkre hozza a szokásos elvárható papírformát, hősöket gyűjtögetünk, kártyákat farmolunk, körökre bontott csatákat vívunk és folyamatosan várjuk, hogy vajon mikor fog megtörténni az a forradalmi újítás a harcrendszerben amit olyan szépen bereklámoztak nekünk. Sajnálatos módon egy hét tesztelés után se éreztem semmi áttörést a rendszerben, sőt mi több egy idő után már annyira unalmasak voltak, hogy háromszoros sebességgel, automatára rakva vívtam meg őket. De azért elkapott a játék rendesen, bevallom élveztem, mert farmolni, fejleszteni és gyűjtögetni jó dolog, mindig is szerettem. Lesz sok fejezetes kampány, amit kettő nehézségi fokozaton is végig lehet tolni, itt szerencsére a hard fokozat tényleg nagyon nehéz, tehát nehogy azt higgye bárki is, hogy mondjuk az első fejezet végeztével azonnal neki tudunk feküdni a hardnak is, mert nem, úgy elkenik az arcukat hogy csak nézünk. A nehéz fokozatért sokat kell fejlődni és addig ne nagyon ugorjunk neki amíg a hőseink szintje el nem éri a kívánt minimumot. A szigetünket fejlesztgetve, építkezve szépen lassan elérhetővé válik minden lehetséges opció ami a szokásos hősgyűjtögetős játékokhoz képest eléggé karcsú. Mert ugye ott van a sztori, majd kapunk egy Arénát, ahol természetesen a többi játékossal mérhetjük össze a tudásunkat, már ha van rá elég Aréna jegyünk (ticket). Aztán lesz egy hajó amit elküldhetünk keresgélni, ezt tíz percenként megtehetjük cserébe nyersit fogunk kapni, ha nem akarjuk megvárni ezt az időt akkor reklámok nézegetésével akár azonnal is visszahívhatjuk. A tízes karakterszintet elérve tudjuk megépíteni az utolsó épületet ahol Bossokkal vehetjük fel a harcot, az ehhez szükséges tokeneket egyéb tevékenységekből tudjuk összekaparni. Mellesleg lesz egy gyémántot és aranyat termelő bányánk is, amiket sok-sok értékes, vásárolható (vagy napokon át farmolható) nyersanyagért tudunk fejleszteni. Ezt úgy kell elképzelni, hogy mondjuk ezer kristályt költünk arra, hogy a bányánk fél tucattal többet termeljen óránként, nem vagyok közgazdász de valahogy nem akar kijönni a matek, de persze hosszú távon – vagy inkább nagyon hosszútávon – kifizetődik a dolog. Hőseinket rúnákkal tudjuk megidézni amikből szám szerint négy egyre jobban erősödővel fogunk találkozni. A hősöket csillagokkal csoportosítják, amik ebben a játékban végre valódi értelmet nyertek, ugyanis ha van egy tízes szintű négy csillagos hősünk, az simán le fog verni egy negyvenes szintű egy csillagost. Szóval érdemes a csapatunkat minél értékesebb hősökből összeállítani és őket gyúrogatni ameddig csak lehet. Ha elértük velük a maximális szintet és van elég kártyánk is hozzá, akkor csillagot tudunk lépni, hogy még erősebbek legyenek. Emellett természetesen mindenkinek van három képessége, amiket ugyancsak lehet gyúrni, illetve három üres slot amibe gyűrűket tehetünk, a gyűrűknek fontos szerepe van a játékban - innen a cím is -, a megfelelő kombinációval igencsak ütőssé varázsolhatjuk kedvenc hősünket. Természetesen ezeket is lehet fejleszteni (improve), de vigyázat, nem járunk mindig sikerrel és az aranyat cserébe viszont mindig levonják tőlünk. A Heroes of Rings egy nagyon kellemes, kis közepesen teljesítő játék, kipróbálni mindenképpen érdemes, de a világot nem fogja megváltani!

A mozik még mindig Infinity War lázban égnek, a mozi helyeknek kihűlni sincsen idejük, bármerre nézel, bármit hallgatsz, mindenhonnan ez jön vissza. Be kell ismerni, hogy a tíz éves Marvel projekt megkoronázása valóban nagyon jól sikerült (bár én még nem láttam), olyan emberek véleményére adva akiké számít. Igaz a befejezésre várni kell még egy évet, de ebből is csak az látszik, hogy a készítők komolyan gondolták ezt az eseményt. Nem is volt kérdés tehát, hogy zsinórban fognak egymás után jönni a jobbnál jobb – vagy gyengébb – játékok amik vagy érintik a témát vagy pedig kifejezetten a háborúról szólnak. A Marvel Strike Force története szerint elég szorosan kapcsolódik az eseményekhez, de emellett sok más vonalat is érint. Lévén fél tucatnyi történetszálat tudunk majd végig játszani, sok-sok alfejezeten és mellékküldetésen keresztül. A Marvel Strike Force stílusa szerint egy ultra minőséig és hihetetlenül látványos, taktikai és lightos RPG elemekkel megfűszerezett, körökre bontott táblás játék. Ezt a stílust egyébként a Square Enix vezette be a Final Fantasy játékokkal, évtizedeken keresztül polírozták és végül tökélyre fejlesztették. Elképesztő, hogy sok-sok évvel később már a saját mobilunkon játszhatunk olyan játékokkal, amikkel idáig csak PC-n vagy konzolon tolhattuk és tessék íme, itt van még egy remekmű. Negyven feletti hőssel találkozhatunk a játék során, mindegyiket összegyűjthetjük vagy akár meg is vehetjük – lesznek akciók az arcunkba tolva rendesen – ezek közül talán a három csillagos Amerika Kapitány a legjobb, lévén természetesen ő az egyik legértékesebb hős a játékban. A hősöket kártyák végtelen grindolásával szerezhetjük meg, **** egyenként tudunk majd gyúrogatni, egyrészt ugye tapasztalati pontok alapján szintet léphetünk velük, majd mindenkinek lesznek saját személyre szabott felszerelései, amikhez ugye alkatrészekre lesz szükségünk. Majd a megfelelő kártyaszám összegyűjtése után csillagot is fejleszthetünk rajtuk, illetve mindegyiküknek lesz több képessége is, amiket ugyancsak egyenként lehet szintet léptetni. Szóval lesz itt gyúrnivaló rendesen, csak győzzük megtalálni a megfelelő csapatot, mert ugye egyszerre csak ötöt vihetünk magunkkal, mindenkit fejleszteni meg egészen egyszerűen képtelenség. Szerencsére lesznek olyan sztori vonalak illetve kihívások, amikre csak külön csapatokat vihetünk magunkkal – mondjuk csak gonosztevőket, vagy éppenséggel valamilyen kasztba tartozókat – szóval alapjában véve akár mindegyik hőst használni tudjuk majd, de ehhez sok-sok héten de inkább hónapon át aktívan játszanunk kell a játékkal. Ahogyan az lenni szokott a sztorizáson kívül lesznek kihívások, események, online Arena, Klán és a hozzá tartozó klános raidek és még sorolhatnám a tucatnyi tevékenységet amikkel le tudjuk kötni magunkat – a határ csak az aksi idő lesz, mert azt szívja ám rendesen. Érdemes a napi küldetésekkel mindig végezni, nem csak azért mert értékes jutalmakat kaphatunk értük (pl. most éppen Wolverine-t lehet összeszedni) hanem azért is, mert ezek gyönyörűen végigvisznek minket minden fontosabb tevékenységen. Amiket szépen kitanulva már el lehet engedni a kezünket és kedvünkre csinálhatunk amit csak akarunk, pontosabban mondva amire van elég staminánk, vagy speckó nyersanyagunk, mert pl. sajnos a klános raidekhez szükségünk lesz olyan nyersire amivel meg tudjuk gyógyítani hőseinket, ellenkező estben vagy csak másokkal tudjuk folytatni a harcot vagy pedig várnunk kell a következő napi támadásig. Szóval lesz motiváció rendesen a költekezésre. Mindent egybevetve, a Marvel Strike Force egy nagyon jó kis játék, hosszú időre le tudja kötni az embert, látványos, igényes, izgalmas, igaz a körökre osztott stílust meg kell egy kicsit szokni, de ez legyen a legkevesebb gond vele. A fizetős tartalom elég sokáig háttérben tartható, de ha igazán eredményesek akarunk lenni biztosan zsebbe fogunk nyúlni havonta legalább egyszer. Kipróbálni mindenképpen érdemes!

Bevallom már évek óta ott figyel az xboxomon a World of Tanks és rengeteg jót is hallottam róla, nem kevés haverom van akik már az eleje óta tolják és ódákat zengnek róla. Öreg, szőrösszívű, korlátolt teszterként mégse voltam képes eddig rávenni magam hogy kipróbáljam végre. De most szembejött a kistesó, ami olyan szinten jóra sikeredett, hogy még az is lehet ezúttal meg fog törni a jég. Maradjatok velünk! Nézzük akkor, hogy mi is ez az Armored Warfare: Assault tulajdonképpen. Ez egy akció TPS tankos lövölde, némi fejlesztgetős, RPG elemekkel megfűszerezve, ami igencsak jól áll neki, illetve így a legegyszerűbb lehúzni az embereket némi zsével. Mert ugye a gyűjtögetés és fejlesztgetés ősidők óta az egyik legnagyobb gyengéje az emberiségnek, miért lenne ez másképp egy jó kis mobilos játéknál? A tankok különböző csoportokba lesznek osztva, egyrészt lesz a négy fő típus (class); a támadó (assault), védekező (defense), támogató (support) és végül a távolsági (sniper) tankok, mindegyiknek megvan az előnye és hátránya, szerencsére minden típusból (kivéve sniper) lesz egy alap tankunk amiket letesztelve pár meccs alatt rá fogunk jönni melyik stílus fekszik nekünk a legjobban. Számomra a viszonylag gyors és meglepően szívós és ütőképes assault tankok jöttek be a legjobban, imádtam velük nyomulni és harcolni, szinte minden meccsben én voltam az első, amin bevallom elsőre meg is lepődtem. De ennek a legfőbb oka az volt, hogy a meccsekre a tankokat a rang (rank) szerint osztják be, amikből összesen hét lesz a játékban, természetesen minél magasabb a rang annál erősebb tankokat fog tartalmazni és annál többe fog kerülni a vásárlásuk. Én szinte végig rank1-ben voltam ahol igazából a kezdő játékosok vannak, szépen kimaxoltam a tankomat és pusztítottam vele rendesen. De ahogy vettem egy rank3-as tankot olyan ellenfelekkel kerültem szembe, hogy csak néztem mint borjú az új kapura. Pont a héten jött a játékra egy igencsak komoly frissítés, amivel sokkal egyszerűbbé és kompaktabbá tették a fejlesztéseket és a vásárlást, ezúttal a fejlesztések nem fognak pénzbe kerülni hanem csak fejlesztési pontokba, illetve belépett a képbe a kutatás is, amikkel általánosan a különböző osztályokba tartozó tankokat tudjuk erősebbé tenni. Ezek a pontok (research) nagyon nehezen jönnek, de lehet őket vásárolni igencsak borsós áron fejlesztési pontokért. Ha kimaxoltunk egy tankot, akkor további kihívásokat is lehet velük teljesíteni, amikért a jutalmunk valami látványos festés (camo) lesz, ezzel is mutatva a többi játékosnak, hogy mi bizony nagy ászok vagyunk ezzel a vassal. Alapvetően az egész játék multiplayerre van kihegyezve, a kampány küldetések is tulajdonképpen csak igencsak nehéz, összetett és sok időt igénylő küldetések egymás utáni teljesítéséről szólnak. Ez egy több lépéses folyamat, céljuk hogy minden osztályt kiismerjünk és persze ezeket teljesítve meglehetősen nagy pénz illetve fejlesztési pont csomag jár majd jutalmul. Négy óránként kapni fogunk három mini küldetést is, ha mind a hármat telesítjük további értékes jutalom üti a markunkat, ha nem sikerül vagy kínlódunk velük, akkor időnként frissíteni is lehet ezeket. A pályák hatalmasak, könnyen kiismerhetőek, a meccsek 8v8-asok, sajnos a mobilos játékoknak még nincsen olyan kultúrája mint egy PC-snek urambocsá egy konzolosnak, szóval a csapattársainkra nem igazán számíthatunk, sőt igazából legtöbbször korlátozni fognak miket, lökdösnek, elénk jönnek stb. elképesztően bosszantóak tudnak lenni. Szóval magányos farkasok előnyben, csak magunkra számíthatunk, mindent nekünk kell csinálni. A játék grafikája egészen elképesztő, az új frissítéssel további beállítások jöttek, amikkel még szebbé tehetjük a látványt, csak bírjuk vassal ugye. Folytatás: ****/hirek/alkalmazasok-_and_-jatekok/2018/04/27/armored-warfare-assaulttesztlabor

Mi sem mutatja jobban a játék furfangos alaphangulatát, mint maga a cím, amiből az ember logikusan következtethetne arra, hogy ebben a játékban le kell vadásznunk a hősöket, esetlegesen a gonosz oldalt erősítve. De nem! Itt tulajdonképpen adott lesz egy kissé zagyva és kaotikus történet, ami iránt az érdeklődésünket az első kettő perc után már el is veszítjük (higgyétek el semmit nem vesztünk vele) amin végigfutva gyakorlatilag leverünk minden utunkba akadó hőst, akik meglepően kevés nyaggatás után már mellénk is fognak állni, ezzel plusz egy fővel erősítve a csapatot. Igen, mindenki jól gondolja, ez a koncepció több mint nevetséges, ami alapvetően jellemző az egész játék hangulatára, valahogy olyan érzésünk lesz az első öt percben, mintha valami katasztrofálisan pocsék ZS-kategóriás videotékás filmet néznénk, mintha nem venné komolyan magát a játék … na de ami az első öt perc után érkezik, arra bizony senki se fog számítani. Ugyanis túltesszük magukat ezen a röhejes hangulaton, feelingen, átvergődünk az első pályán és szinte azonnal érezni fogjuk, ahogy a gamma egészen egyedi karizmája magával ragad minket, beszippant és innentől fogva már dughatjuk is rá a töltőre a telefont, mert percek alatt le lesz szippantva minden egyes csepp energia a szerencsétlenben. Amikor meg már annyira felmelegszik, hogy rántottát lehet rajta sütni, akkor bizony nem marad más megoldás, mint a speciális tapi képernyőre kifejlesztett védőkesztyű használata, ha meg éppen nincsen raktáron, akkor tessék szépen rendelni a netről, mert kelleni fog. Hiába a hatalmas nagy lelkesedés és lángoló szerelem, a Hero Hunters nem az a játék amivel képesek leszünk egész álló nap játszani, nem mintha nem vágynánk rá, a gond itt azzal van, hogy egy idő után nem fogunk tudni mit csinálni, mert elfogy a pénz, elfogy a stamina. Vagy éppenséggel olyan sok sztori küldetést csinálunk meg egymás után, hogy eljutunk egy olyan szintre ami már túl magas a jelenlegi csapatunknak és pici kavicsként pattanunk le az ellenfelekről. Vagy ott vannak a multis meccsek, amiknél minden emberünknek három élete lesz, ha ezek elfogynak, akkor a következő kb. 12 órás resetig sajnos nem tudunk már velük nyomulni. Vagy esetlegesen megpróbálkozunk a hard nehézségi fokozattal, ahol ugyancsak erő (power) gondokkal fogunk küzdeni. Itt lép a képbe ugye a jó öreg F2P játékmenet, elérik hogy őrületesen lelkesedjünk és szeressük a játékot, majd mikor nem tudjuk tovább tolni jöhet a fincsi pénztárcába nyúlás, vagy egyszerűen félretesszük a játékot másnap reggelre, a döntés a tiétek lesz, ugyanis a játék tökéletesen játszható ráköltés nélkül is, de sajnos csak egy ideig. Bocsánat hogy ennyire előreugrottam a játék negatív vonatkozásaival kapcsolatban, de nem lehetett túlságosan későbbre halasztani, hiszen alapvetően befolyásolják a játékélményt. A Hero Hunters egyébként egy gyűjtögetős, akció-taktikai játék. A csapatunk összesen öt főből állhat, az összeszedhető és választható hősök száma pedig több tucatra duzzad és hétről hétre csak egyre többen lesznek. Ezek a karakterek ugye rendelkeznek egy alapvető erősséggel, amit csillagokkal jelölnek, de lehetőségünk lesz arra, hogy sok-sok és még annál is több gyűjtögetéssel összeszedjünk annyi kártyát, hogy bárkiből maxos karakter lehessen. A csillagokon kívül természetesen lesz szintlépés is, küldetésekből szerzett tapasztalati pont (esetlegesen instant kártyák segítségével), illetve mindenkinek lesznek felszerelései is, amiket ugyancsak gyűjtögetni lehet – ahogyan a hozzájuk való nyersanyagokat is -, majd mikor megvan mindenből a szükséges darab, akkor rangot léphetünk kedvenc emberünkkel. Ha mindez nem lenne elég, akkor hősönként több képességgel (skill) is találkozni fogunk, amiket ugyancsak lehet skill pontokért fejleszteni. Mint az gondolom már kristálytisztán látszik, a Hero Hunters egy kőkemény grindolós, farmolós játék és mint ilyen kegyetlenül el tudja kapni az embert a gépszíj. ... Folytatás itt: ****/hirek/alkalmazasok-_and_-jatekok/2018/04/13/hero-hunterstesztlabor

Nem is tudom hol kezdjem a tesztet … úgyhogy rögtön a közepébe vágok, az Onmyoji annak ellenére amilyennek a bevezető szöveg alapján tűnik egészen egyszerűen csodálatos. A japán mitológiában a démonok és szellemek nem egészen olyan lények amilyennek mi esetlegesen elképzeljük őket. A játék maximálisan hű a Heian időszakra, ami a Japán történelemben 794 – 1185 között tartott. Csodálatos, varázslatos, érzelmes, a végletekig megható, nehéz róla rosszakat írni. Alapvetően egy akció RPG játékról beszélhetünk, aminél sokat dob a latba a történet és annak a mondanivalója. Nem ismerem a Japán meséket és történeteket, de azon se csodálkoznék ha esetlegesen hű lenne bizonyos mitológiai elemekhez, annyira mélyen és pontosan kidolgozott minden egyes fejezet, olyan minőségi munka hogy ilyet bizony csak a japánok tudnak produkálni. Természetesen nem lehet mindenki rajongója a munkásságaiknak, vannak olyan emberek akik nem bírják elviselni az ilyen mély érzelmeket, színpadiasnak esetlegesen erőltetettnek tűnhet időnként, aki például nem szereti Hideo Kojima Metal Gear Solid sorozatát az ennek se kezdjen neki. Főleg azért, mert a történet a lelke az egész játéknak, a hangulat kb. 70%-át ez teszi ki, ahogy a szereplők ultra minőségi japán szinkronnal végigkísérve beszélik a párbeszédeiket. Ha nem szereted ezt a világot akkor sajnos ez nem a te játékod. A csapatunkat maximum öt főből tudjuk összeállítani, de ez a létszám nem áll mindig a rendelkezésünkre, mert a legtöbb csatát négy fővel fogjuk megvívni. Lesz egy Onmyoji, aki ember különleges képességekkel felruházva, és három általunk kiválasztott Shikigami, akik megidézett ősi szellemek, különböző erősségekkel gyengeségekkel felruházva, ők lesznek gyakorlatilag a gyűjtögetnivaló harcos lények, akik erősség szerint csoportosíthatóak, fejlődnek maguktól (level up) a csatározások során, esetlegesen más gyengébb szellemeket beléjük olvasztva ezt a folyamatot felgyorsíthatjuk. Illetve harmincas szint után további fejlődési (upgrade) opciók is elérhetőek lesznek. Illetve minden egyes Shikigaminak lesz hat üres slotja, amibe különböző speciális, csaták alatt összegyűjthető lélekköveket illeszthetünk. Ezek olyanok lesznek, mint más játékokban a szettek, minél többet összeszedünk egy szettből annál erősebb extra képességekre fog szert tenni kedvenc szellemünk. A sima történetküldetéseken kívül ahogy haladunk előre a szintlépéssel, számos tevékenységgel találkozhatunk. A várost meglátogatva tátva marad a szánk a Heian design szépségétől, illetve persze egy csomó érdekes melléktevékenységgel is találkozhatunk, olyanokkal mint a Showdown, Vadászat, Démonparádé stb. Kimehetünk a térképre (explore) ahol a régebbi küldetéseket újrajátszhatjuk más nehézségi fokozaton illetve esetlegesen más szabályok szerint, illetve itt találkozhatunk a naponta változó Lélekkihívásokkal is, amiket teljesítve extra kártyákra tehetünk szert. A szellemidézés jelen esetünkben nem az a para és egyben veszélyes europid folyamat amiket a horrorfilmekben láthattunk. Itt egy igencsak fontos és izgalmas procedúra lesz amikor is izgulhatunk hátha kidob nekünk R.N.Gesus valami jó kis Shikigamit. Külön érdekességnek számít, hogy lehetőségünk lesz kézzel rajzolva, esetlegesen beszélve is idézni, sőt mi több Augmented Realityt alkalmazva is, a kérdés már csak az, hogy tudunk-e szerezni hozzá kártyákat. Alapból kapni fogunk kettőt amiket meg is idézhetünk (miután kinyomtattuk, kézzel lerajzoltuk esetleg másik készülékre küldtük a fotót róla) ha rendelkezünk elég AG lappal, hogy a többit honnan lehet szerezni azt sajnos nem tudom, de hogy a sarki Tesco nem árul ilyeneket az is biztos. Az Onmyoji egy hihetetlenül minőségi munka legyen szó látványról, zenéről, szinkronszínészekről vagy éppenséggel játékmenetről. Tény hogy valamilyen szinten rétegjáték, nem egy Minecraft az biztos, de ha minimális szinten is vonzódsz a japán kultúrához, vagy fogékony vagy a szép és megható, meseszerű történetekre akkor ezt a játékot neked találták ki, ha pedig nem akkor el se jutottál idáig a cikkben.

Mióta halhatatlanok jelentek meg a valaha hatalmas Paragon Birodalomban, csak halált, szenvedést és pusztítást hoztak ebbe a csodálatos világba. De a királyság nem volt elég nekik, most már az egész világot el akarják pusztítani. Ideje hát megidézni a hősöket, legyenek azok emberek, démonok, angyalok vagy bármilyen faj szülöttei, a cél közös, legyőzni ezeket az iszonyatos teremtményeket. A Velator Immortal Invasion első blikkre tipikusan az a játék, ami tökéletes lehet egy ilyen hosszú hétvégére, amikor piciny országunk először élvezheti a nagypéntek adta előnyöket. Valami elképesztő grafika, pörgős játékmenet, adrenalint pumpáló dallamos muzsika, akció RPG forma, mi kell még de komolyan? Lássuk hát akkor a barna mackót, vagy inkább fehér nyuszit? A játékban igazán van mit csinálni, ott van a hosszú és tartalmas kampány több mint száz küldetéssel, amit ráadásul négy különböző nehézségi fokozaton is le lehet gyűrni. Számtalan egyjátékos és többjátékos opció, amik fokozatosan – a kampány küldetések teljesítésével - válnak elérhetővé, köztük olyanok mint Raid a klán tagokkal, PvP küzdelmek idegenek ellen, erre akár klános 30v30 opció is adott lesz a későbbiekben, különböző farmolásra kitalált Treasure Dungeon-ök, élőben chatelhetünk az emberekkel, harminc fős klánba csatlakozhatunk stb. A játék menete könnyen elsajátítható, de erre szerencsére még számtalan tutorial is a rendelkezésünkre fog állni, amiket bármikor újra átnyálazhatunk. Az öt különböző fajba tartozó karakterek mind különböző skillekkel rendelkeznek, más és más játékstílust igényelnek. Tapasztalatom szerint az ideális party úgy néz ki, hogy van elöl kettő tank, akik felfogják a sérüléseket, míg hátulról támogatja őket egy gyógyító és egy varázsló a keményen odavágó varázslataival. Mindenkinek lesznek speciális képességei, amiket kedvünkre bármikor aktiválhatunk – persze csak miután feltöltődtek – érdemes nem vakon azonnal ellőni ezeket, hanem megvárni mindig a megfelelő pillanatot, például akkor gyógyítani amikor már mindenki sérült valamennyire stb. Szóval mint láthatjátok van itt minden ami szem és szájnak az ingere, a látvány is sokkolóan gyönyörű, az egyetlen gond itt csak azzal van, hogy ha már sok hasonló ilyen címmel nyomult az egyszeri júzer, akkor nem fog szinte semmit se találni ebben a játékban ami megfogná. Engem legalábbis semmi nem fogott meg benne, hiába a fantasztikus látvány az igényesség és a hatalmas tartalom, ha nincsen kedve vele játszani az embernek. Próbálkoztam és próbálkoztam, de nem találtam benne semmit. Lehet ha valakit megfog a történet – komolyan, van olyan ember aki ezeket olvassa is? – vagy nem tudom. Velem nem történt meg a csoda, nem kapott el a szikra, tudom én már egy befásult öreg teszter vagyok, reméljük veletek azért más lesz a helyzet. Mert a Velator valójában egy jó játék lenne, csak sajnos nálam közepes eredménynél többet nem kaphat. Kipróbálni mindenképpen érdemes, ki tudja? Lehet titeket elkap és akkor majd kérem szépen ide a kommenteket, hogy téged mi fogott meg, szerinted miért más, vagy jobb mint a többi? Várom a véleményeket!

Ő is csak egy petárda volt a sok közül, élte boldog perceit a többiekkel, míg észre nem vette, hogy a tesók feje tetején lévő kanóc egyszer csak lángba borul és ekkor boldog életüknek pár másodperc alatt vége is lesz. De ő ezt nem akarta, nem törődőt bele, nem lehet csak ennyi, hogy már itt is a vég, ezért gyorsan neki is iramodott, hogy megkeresse a legközelebbi medencét. A Full of Sparks egy ügyességi és egyben logikai platform játék, imádnivaló grafikájával, könnyen tanulható játékmenetével és a gyönyörű pályatervezéssel pillanatok alatt belopja magát bármelyik egyszeri gémer szívébe. Feladatunk gyakorlatilag csak annyi lesz, hogy az éppen életben lévő kis petárdával időben eljussunk az életmentő medencéig. Ha ez nem sikerül vagy lejár az időnk, akkor látványos pukkanás kíséretében, a még névvel is rendelkező kis haverunknak annyi lesz. Szerencsére jön is a következő, persze más névvel és más kinézettel, abban reménykedve, hogy ezúttal már sikerülni fog. Egy-egy pálya teljesítéséhez különböző időket fogunk kapni, ha mind a három pontnál jobb eredményt értünk el, akkor lesz három csillagos a pálya, értelemszerűen a rosszabb időkkel csak kevesebb vagy nulla csillagot lehet elérni. Abban az esetben ha egy pályát teljesítettünk három csillaggal, újra nekifuthatunk, ekkor már nem csak az idő lesz a lényeg, hanem az hogy minden egyes gyémántot felvegyünk a pályán. Ha sikerül időben a vízbe pottyanni, akkor teljesítettünk egy pályát maximálisan. A következő több pályás világhoz teljesíteni kell valamennyi csillagot, a gyémántos teljesítésért csak elismerés és persze leaderboard eredmények (achievements) járnak. Mondanom sem kell, hogy a gyémántos menetek elképesztően nehezek, nem csak azért mert fél másodpercet sem csúszhatunk az idővel, hanem a gyémántok közötti ide-oda cikázás miatt teljesen újra kell tanulni a pályát. Viszont bevallom nekem ezek mindig jobban tetszettek, mint az időre és csillagokra való teljesítések. A játékmenetet természetesen hamar meg fogják fűszerezni némi akadály nyitogatással. Eleinte csak a zöld színű kapcsoló lesz elérhető, amivel természetesen a zöld akadályokat tudjuk ki-be nyitogatni, később majd jönnek a piros, sárga stb. kapcsolók is, mi meg csak győzzük kapkodni a fejüket, hogy akkor most hogyan is lehetne ezt a pályát még ennél is gyorsabban teljesíteni? A megoldás sokszor nem olyan triviális, ahogyan haladunk előre az jelenleg még csak négy elérhető világban, a dolgokat igencsak meg fogják cifrázni nekünk, főleg akkor ha maximalisták vagyunk és minden pályát gyémánttal szeretnénk teljesíteni. A Full of Sparks természetesen ingyenes, de a videótekintgetős, fizetős tartalmat a lehető legokosabban rejtették el a játékban. A megoldás csupán annyi, hogy ha elfogynak a petárdáink valamit csinálnunk kell, hogy újra legyen belőlük pár darab. Erre az első megoldás a várakozás, így kb. öt perc alatt kapunk öt petárdát, ha megnézünk egy videót, akkor tíz darab üti a markunkat, ha pedig engedélyezzük a random reklámokat akkor ötven. Ha elegünk van a várakozásból akkor pedig 2.99-ért meg is vásárolhatjuk a végtelen petárda opciót. Elegáns, okos, nekem nagyon tetszett. Mondanom sem kell, hogy első nap addig mentek magukban a videók, míg olyan 300 petárdát össze nem kapartam, utána már simán mentek a dolgok. A Life Full of Sparks egy fantasztikus kis játék, néha idegesítő, néha frusztráló, de mit lehet tenni ez egy ilyen stílus, és bizony ezen belül ez egy nagyon jónak számító kis cím, amit érdemes kipróbálni.

A Final Fantasy XII hatalmas sikerén felbuzdulva a srácok ott a Square Enixnél valami monumentális dologra készültek, úgy tervezték, hogy a XIII egy egészen speciális, alaposan kidolgozott világot fog bemutatni a közérdeműnek. Ez lett volna a Fabula Nova Crystallis sorozat, aminek csak egy része a XIII a többi más területet bemutató játék az Agito XIII illetve a Versus XIII lett volna. Más-más szereplőkkel, más területekkel, de ugyanabban a hatalmas, kidolgozott világban. A koncepció nagyon jó volt, a gond csak az, hogy a nép utálta a XIII-at. Ezért a készítők „kicsit” jegelték az Agitót és a Versust és inkább arra koncentráltak, hogy a XIII-at, Lightning történetét kicsit helyrepofozzák, érthetőbbé, játszhatóbbá tegyék, ennek az lett az eredménye, hogy a történet egy trilógiává bővült és annak ellenére, hogy a második rész már sokkal élvezhetőbb lett, a harmadikkal sikerült teljesen, tökéletesen tönkretenni mindent amit évtizedekig építettek. Sajnos a hardcore Final Fantasy (innentől csak FF) rajongók utálták a sorozatot, a Square minden igyekezetének ellenére csak egyre jobban elsüllyedt a szemükben. Majd kiadták a kizárólag online érdekeltségű XIV-et ami ugyancsak borzalmasan pocsék volt, hatalmas bukás. Mindeközben az Agitót és Versust csak hanyagholták, egyik fejlesztőtől a másikig dobálták, amik közben teljesen átalakultak és szinte már másik játék lett belőlük. Az Agito XIII-ból később Type-0 lett kizárólag PSP-n jelent meg és hatalmas sikereket értek el vele. A Versus XIII-ból meg ez idő alatt (közel egy évtizedről beszélünk) Final Fantasy XV lett, ami a 2016-os megjelenésével bankot robbantott. Végre ki sikerült mászni a slamasztikából és megalkotni egy olyan FF-et amire mindenki vágyott. Nem is csoda, hogy a játékot azóta se engedték el, jönnek ki hozzá a jobbnál jobb DLC-k, folyamatosan pofozzák, polírozzák, azok járnak a legjobban akik még csak most veszik meg a Royal Editiont (ami a Pc-s megjelenéssel együtt jött ki a piacra), amiben konkrétan minden benne van ami eddig megjelent és még a sornak nincsen vége, mert további kiegészítésekre lehet számítani. Nem is csoda, hogy ekkora siker után kiadták a Pocket Editiont (innentől csak PE), ami kapaszkodjatok meg; mestermű lett. Az ötlet, hogy fogták az egész játékot, történettel, szereplőkkel, beszélgetésekkel, harccal, mindennel együtt és átültették egy hihetetlenül cuki, aranyos, sokkal könnyebben emészthető változatba, szerintem zseniális. Az egész játék tényleg olyan mint egy kis zsebváltozat, nem csak azért mert a zsebünkben lévő telefonon is elfér, hanem azért mert minden pici, cuki, mégis adja azt a hangulatot amit a nagy változatoktól megszokhattunk. A történetet egy az egyben átvették, igaz a párbeszédek picivel rövidebbek és lényegre törőbbek, de megmaradtak az eredeti szinkronhangok, a történet vezetése egy az egyben ugyanaz és sikerült a játékmenetet is átvenni, annak ellenére hogy sokkal kompaktabb az egész feeling. Nyilván nincsenek olyan hatalmas területek mint a nagy változatban, nem áll rendelkezésünkre egy teljesen szabadon bejárható sandbox játékmenet. Irányítani fognak minket, kevésbé lesz szabad a játékmenet, de maga a harcrendszer és a gyűjtögetés élménye is olyan élvezetes, hogy aki szerette az eredetit az imádni fogja ezt is. Aki meg még nem játszott FF játékkal biztosan a sorozat szerelmese lesz, hiszen annak idején az első kb. hat rész pontosan ilyen volt mint ez most, aranyos, nagyfejű főszereplők harcolnak és harcolnak és gyűjtögetnek, szintet lépnek és haladnak előre egy csodálatos, kibontakozó történetben, az élmény meg csak beszippant és nem enged el. A játék ingyenesen leszedhető, de sajnos a második fejezet után már fizetni kell, a negyedik fejezetig 0,99 dollárt utána meg 3,99-et. Vannak különböző pakkok amik sokkal jobban megérik, én úgy gondolom, hogy az első fejezet után már mindenki érezni fogja, hogy tetszik-e neki a játék vagy sem , neki a teljes pakkot ajánlanám (2-10. fejezetig) 19,99-ért. Igen nem olcsó a játék, de egy FF játék mindig is ennyibe került és higgyétek el nekem minden egyes fillért megér. Nem is pazarlom tovább a szót, ezt látni kell és ki kell próbálni, szerencsénkre mindezt ingyen megtehetjük.

Létezik vajon olyan ember aki ne ismerné a nagysikerű Wargaming kiadó játékait? World of Tanks, World of Warplanes, World of Warships? Utolsó címük 2015-ben jelent meg, amiben hatalmas csatahajókkal lövöldözhettük egymást, sokkolóan élethű látvánnyal és hangeffektekkel végigkísérve, nem is volt kérdés tehát, hogy hamarosan utoléri a sorsa és elkészül belőle a mobilos változat. Hölgyeim és Uraim, World of Warships Blitz … Jogos lehet mindenki félelme, miszerint vajon hogyan lehet egy olyan minőségi játékot mint a Warships átültetni mobilra, amikor a játékhoz igencsak izmos PC-re volt szükség ha a teljes, lagmentes élményre vágytunk. A kérdésre a válasz nagyon egyszerű; a mai világ telefonjai pont elég izmosak már ehhez, ez látszik is, mert a játék döbbenetesen gyönyörű és eddig még a lag szikrájával se sikerült találkoznom a csatározások során. A csatahajózás rejtelmeibe egy gyors, ámbátor meglepően tartalmas kis bemelegítéssel vezetnek minket, ahol mindent megtanulunk amire a későbbiek során szükségünk lesz. Külön érdekességnek számít, hogy igaz a játékot irányítani rendkívül egyszerű és intuitív módon működik minden, ahhoz hogy valóban profik legyünk és ne rohanjunk fejjel bele a csata közepébe, igencsak sok tapasztalatra lesz szükségünk. A rövid bemelegítés után kapunk pár próbameccset, amiket teljesítve már rögtön a többjátékos háború poklába dobnak minket. Itt sajnos könnyen lehet, hogy folyamatosan nálunk jóval tapasztaltabb játékosokkal fogunk találkozni, rengeteg olyan meccs lesz amit el fogunk veszíteni, de a lényeg hogy soha ne adjuk fel, mert ez a játék szerencsére nem a „paytowin” kategóriába tartozik, sokkal inkább a „paytoprogress”-be ami azért egy fokkal jobb. Tehát a pénzes csókák megtehetik hogy kedvenc hajójukat sokkal gyorsabban kimaxolják mint a náluk csóróbb játékosok. De a lényeg az, hogy pénztárca nyitogatás nélkül is mindent, de tényleg mindent meg tudunk szerezni a játékban, az egész csak idő kérdése. Sajnálatos módon az igencsak élvezetes sztori módot csak akkor tudjuk unlockolni, ha valamelyik hajónkkal elértük a megfelelő Tier számot, amit bizony csak sok-sok online meccs megnyerésével érhetünk el. Ha a hajónkat kilőtték, akkor sajnos visszakerülünk a lobby képernyőbe, de megtehetjük – és melegen ajánlom is – hogy a társainkat tovább nézzük inspektor módban. Ez azért nagyon hasznos dolog, mert rengeteget lehet tanulni a többiektől, hogyan manőverezzünk, kerüljük el a bajt, hogyan és mikor lőjük ki a torpedókat, mikor érdemes tölteni. A Word of Warships egy taktikai akciójáték, a hangsúly a taktikázáson van, természetesen ha szembejön egy nálunk sokkal erősebb és fejlettebb hajó, akkor esélyünk kb. a semmihez fog közelíteni, de kellő tapasztalattal és ésszel taktikázva fantasztikus dolgok tudnak ám történni. A játék prezentálása sokkolóan minőségi. A hajók grafikája, a fizika ahogyan mozognak, a tenger hullámzása és az ellenerő amit képvisel, a csatározások hangjai egészen elképesztőek. Az ember el se hiszi, hogy éppen a telefonját a kezében tartva játszhat ezzel a fantasztikus játékkal. Azt is meg kell említeni viszont, hogy ez bizony rétegjáték, nem az a típus amit manapság annyira szeretnek a fiatalok. Itt keményen meg kell dolgozni a fejlődésért, mert hiába veszed meg pénzért a legjobb hajót, ha nincsen elég tapasztalatod vele ahhoz hogy használd is. A legjobb hajót megvásárolva könnyen lehet hogy erősségben hozzá illő játékosokkal fog összedobni a játék, olyan emberekkel akik mögött több száz órányi játék van mire elérték azt a hajót amit te megvettél két perc alatt. Ez a tapasztalat viszont megvásárolhatatlan, tehát simán lehet hogy öt másodperc alatt kilőnek és nézheted ahogy a szép új megvásárolt hajód a tenger fenekére süllyed. A World of Warships mint minden hozzá hasonló cím a fejlődésről szól, nem csak a hajó minőségében, hanem te magad is fejlődsz, egyre jobb leszel, nem szabad feladni, meg kell dolgozni az eredményekért. Éppen ezért nem egy könnyű játék, nem az a fajta amit két kakálás között nyom az ember suttyomban az árnyékszéken ülve. Ez a játék megkövetel némi érettséget, hozzáállást és úgy gondolom hogy csak egy bizonyos korhatár után élvezhető, de persze kivételek mindig vannak. Aki szereti a kihívást, a szimulátor játékokat, az igazi csata hangulatát és hangjait, az mindenképpen szedje le, nem fogja megbánni. Aki viszont nem az még várjon vele ha lehetséges, mert attól még hogy neked nem megy a játék lehet jó!

Végre valaki elég bátor volt változtatni kicsit a siker receptjén … Az már megint csak más kérdés, hogy mindezt milyen módon teszi, és hogy ezek a változtatások elég jók-e ahhoz, hogy a nagyérdemű tátott szájjal álljon hozzá a projekthez és félredobjon minden korábbi sikercímet, melyek eddigi életük minden percnyi szabadidejét elrabolták … Igaz nem ismertem korábban a Hero Academy első részét, de sikeresnek kellett lennie, ha elkészült a folytatás, éppen ezért igyekeztem a megfelelő tisztelettel bánni vele, mert bevallom már az első pillanattól fogva képtelen volt lekötni a figyelmemet. Pedig láttam én is a csodaszép grafikát (igaz sajnos eléggé megosztó ez a stílus, nem éppen populáris fajta), ami egyfajta képregényszerűséget igyekszik követni, a hangok jók, az effektek szépek, de valahogy nem fogott meg. Aztán adtam neki egy hetet, kicsit mélyebben beleástam magam a tennivalók tengerébe, mert abból aztán lesz bőven. Egyrészt ott van a hosszú és változatos kampány, amin ha végighaladunk, tutira képben leszünk mindennel kapcsolatban, hogy mi merre hány óra. De érdemes a nem sokkal későbbi (első pár pálya után) kihívásoknak is nekiállni, mert valójában ezek arra lettek kitalálva hogy mindenre megtanítsanak minket ami a játékkal és a szövődményes szabályrendszerrel kapcsolatos. A Hero Academy stílusát tekintve a manapság oly divatos kártyajátékok csoportjába osztható, de nem a realtime fajta, mint mondjuk a Clash Royale, hanem körökre van osztva, mindegyik körnek megvannak a különböző fázisai, amiket kihasználva tudunk egyes kártyákkal előnyt szerezni. Leginkább a Hearthstone-hoz tudnám hasonlítani, de annyival azért fejlettebb nála, hogy itt vizuálisan is láthatóak a lények és ahogyan harcolnak egymás ellen, illetve itt oldalról, egyfajta izometrikus kameraállásból láthatjuk a csatateret. Ami még újdonságnak számít, azok a lélekkövek. Ezeket kell megvédenünk az ellenség elöl és persze nekünk is akkor írja ki a képernyő a győzelmet, ha sikerült ezt (ezeket) szétvernünk. Természetesen itt is lesznek lények, fegyverek, csatolmányok, varázslatok, minden ami szem szájnak ingere, miután megcsináltuk az összes sztori és kihívás küldit garantáltan profi játékosok leszünk és addigra már talán össze is tudtunk rakni egy olyan ütős paklit, amivel elindulhatunk a multiplayer kőkemény világába. Legalábbis ezt hihetnénk elsőre, a gyakorlat az úgy néz ki, hogy simán átvágjuk magunkat az első pár ligán, megyünk előre mint kés a vajon, de aztán ahogyan az lenni szokott beleütközünk a fizetős játékosokba és le is pattanunk róluk, de úgy hogy az nagyon fájni fog. A játék ugyanis remekül játszható ráfordítás nélkül is, felvesszük a napi ingyenes ajándékokat, videókat nézegetünk, gyűjtjük az aranyat, kártyapakkokat veszünk, de ha komolyabb eredményeket szeretnénk elérni akkor bizony arra költeni kell. Vagy éppenséggel évek alatt elérni azt, amit más pár óra ráköltéssel. Ez a hatalmas probléma manapság ezekkel a játékokkal, de nincs mit tenni, ilyen világban élünk és lassan már a nagytestvéreken, konzolon és PC-n is divatba jönnek a hatalmas nagy idézőjelben lévő „free to play” játékok ahol a „Pay to win” visz mindent. Ráadásul a Hero Academy-nek hiába sikerült újítania pár vonalon, nem elég jó ahhoz, hogy le is kössön minket ilyen hosszú időre. Engem nem fogott meg, számomra egy középkategória, amiről tudjuk, hogy kipróbálni érdemes, de világot nem fognak vele megváltani.

2012-ben forradalmi dolog történt az Appstore-ban. A Fireproof Games kiadta a Room első részét, ami pillanatok alatt berobbant a köztudatba mint minden idők legjobb iOS kalandjátéka. Aztán persze jött egyik folytatás a másik után, a sorozat trilógiára bővült, az Androidos emberkéket se lehetett kihagyni a bizniszből, mindez már történelem, de tény, hogy ezt a hihetetlenül magas színvonalat és minőséget még senkinek sem sikerült azóta megugrani. A 2015-ös harmadik rész után mindenki azt hitte vége lesz a sorozatnak, de hogy is gondolhattuk ezt, hiszen ami ennyire sikeres annak manapság nem lehet csak úgy vége. Aki esetlegesen nem tudná (ők járnak most a legjobban, az érzés amikor egymás után mind a négy részt lejátszod … priceless) a Room sorozat H.P.Lovecraft történeteire és az ő általa teremtett atmoszférára épül, ez egy ő általa megihletett logikai kalandjáték. Lényege minden esetben az, hogy ott vagyunk egy szobában, előttünk valami doboz vagy model, vagy szekrény, asztal, bármi ami tele van kapcsolókkal, ajtókkal, egymásból kinyíló soha véget nem érő titkokkal és rejtélyekkel, közben üzeneteket, leveleket, naplókat olvasgatunk, körvonalazódik valami sejtelmes, titokzatos háttértörténet. Majd a végén valami csúnya dolog történik és mi persze nem értünk semmit, sokkal inkább csak érzünk, de mindeközben piszkosul jól szórakoztunk. A szoba sorozat atmoszférája semmihez sem fogható, hihetetlen nyugalom vesz minket körül, mégis szinte tapintható a feszültség, nem tudom hogy csinálták a készítők, de szinte érezzük azt a belülről fakadó rettegést amit a játék főszereplője érezhet, miközben ott van egy sötét szobában és az életéért küzdve próbál megfejteni valami elképesztő rejtvényt. Az eddigi részekben egyik szoba jött a másik után, mindegyik tartogatott valami hihetetlenül kreatív és látványos feladványt, jutalmunk az volt hogy tovább mehettünk a következő szobába. Ezúttal ez most másképpen lesz. Egy padláson találjuk magunkat, ahol egy hatalmas bababház található, ezen a házon kell megtalálnunk a továbbjutáshoz szükséges feladványokat, hogy végre kinyíljon az első szoba rajta. Ekkor felkapjuk a speciális lencsénket (Ismerős a többi részből?) aminek köszönhetően gyakorlatilag életnagyságban találhatjuk magunkat az adott szobán belül, egy világ a világon belül ahogyan az egyik levélben ****. A feladványok ezúttal rendkívül szerteágazóak és összetettek lesznek, ha találunk valami tárgyat, sose lehetünk biztosak benne, hogy azt az adott szobában tudjuk majd felhasználni, egyre több szobát kinyitunk ezzel egyre több lesz a lehetőségek száma. De szerencsére az Old Sins rendkívül logikusan és élvezhetően állít minket kihívások elé és ha esetlegesen bekapcsolva hagytuk a jól megszokott kérdőjeles segítséget, akkor némi angol tudás fejében garantáltan rá fogunk jönni mi a következő teendő. Ezekben a játékokban egyébként nem az a lényeg, hogy halálra szívassanak minket a készítők, hanem az atmoszféra, a hangulat, a levelek, az elképesztő látvány, kreativitás. Ez a játék tökéletes példája annak milyen fantasztikus dolgokra képes a kreatív emberi elme, ilyenkor bizony büszkék lehetünk arra, hogy ehhez a fajhoz tartozunk. Összesen kilenc szobával fogunk találkozni a babaházon belül, amiket sorban teljesítve egy utolsó logikai feladvánnyal lesz dolgunk és már nézhetjük is a konklúziót, örömmel közlöm mindenkivel hogy valószínűleg egy új trilógia született meg ebben a részben, mert gyakorlatilag éppen hogy csak elindultak a történések. A játék egy olyan kellemes öt óra alatt teljesíthető, de ha kikapcsoljuk a segítséget, ez az idő simán a duplájára növekedhet, attól függ mennyire vagyunk gyakorlott kalandorok és persze mennyire jó az angolunk. Minden elfogulatlanság nélkül mondhatom, hogy megszületett az oldal első tíz pontos játéka. Ha tehetném többet is adnék rá, mert egészen egyszerűen hibátlan. Ez a negyedik rész a sorban, mégis képes volt egy csomó újítást hozni a formába, miközben maradt pontosan ugyanaz. Izgatottan várom a folytatást, remélem ezúttal nem kell éveket kibírni addig. Semmilyen körülmények között ne hagyd ki, ha eddig nem ismerted a játékot akkor ne ezzel, hanem az első résszel álljál neki az élménynek!

A Life is Strange egy 2015-ös kalandjáték, ami PC-re Xbox ONE-ra és PS4-re jelent meg a Square Enix gondozásában. Azóta már készült egy folytatása is, a Before Storm ami epizodikus megjelenésben immáron a harmadik jár. Tervbe van véve természetesen, hogy ha sikeres a játék akkor ez is meg fog jelenni mindenki kedvenc tapiképernyőjére. Manapság a lövöldözés és gyilkolászás korát éljük, legyen szó filmekről, játékokról vagy éppenséggel a valóságról, szóval igencsak nagy csemegének és különlegességnek számít ha valaki elég merész ahhoz, hogy egy kalandjátékkal törjön be a piacra. Voltak idők amikor egyik ilyen játék jött ki a másik utána (lásd a régi Sierra sorozatokat) ma már nagy bajban van az aki ennek a műfajnak a szerelmese. Éppen ennek köszönhető, hogy a játék egész szép sikereket ért el mind pontozás terén, mind pedig a kasszáknál. Nekem igencsak objektívnek kellett lennem amikor a pontozásra került a sor, hiszen túlságosan férfi és túlságosan 40 éves vagyok ahhoz, hogy beleéljem magam egy tinilány főiskolás kalandjaiba és hogy képes legyek azonosulni az ekkori „komoly” mindennapos problémákkal és azok megoldásaival. Bevallom nem nagyon sikerült, de igyekeztem a tényekre hagyatkozni és csak azokkal foglalkozni. Sajnálatos módon a játék itt is epizodikus rendszerben van felépítve, a 2.99-es áron csak az első fejezetet tudjuk megvenni egy öt részes teljesből. A további részeket 0.99-ért vásárolhatjuk meg (ezek ára egyébként állandóan változik), szám szerint négy további rész várható, a teljes szezonbérlet pedig 8.99-be kerül, ebből rövid matekkal kiszámolható, hogy a Life is Strange gyakorlatilag minimum 11.99 dolláros áron megvásárolható, ami nem valami olcsó, főleg egy lassan három éves játékhoz képest. Mondanom sem kell, hogy a pénzünkért kapott első epizód rendkívül rövid, gyakorlatilag csak ismertetője a játékmenetnek, éppen hogy csak megismerjük Maxet, a képességét, a problémáit, találkozhatunk gyerekkori barátnőjével Chloe-val és éppen hogy csak körvonalazódni kezd, hogy mi is az alapfelállás, konfliktus. Engem sajnos nem igazán fogott meg ez az egész történet, pedig a játék csodaszép, az irányítás könnyen szokható, tanulható. Ha már itt tartunk, akkor ne essetek abba a hibába amibe én, ne a joyos irányítást válasszátok, mert az nagyon nem áll kézre és kényelmetlen. Maradjatok az alapfelállásnál, tehát a bal kezünket Maxen tartva tudunk kedvünkre mozogni négy irányba, míg a jobb kezünkkel tudunk 360 fokban nézelődni és megadni a mozgási irányokat. Minden mást már szimpla tapizással tudunk elérni. Mint ahogyan azt már korábban írtam, a Life is Strange egy kalandjáték, számtalan dolgot meg tudunk nézni, el tudunk olvasni, mindenkivel tudunk beszélgetni, vagy csak pár szó erejéig infót kaphatunk róluk. Ha valaki alapos akar lenni, akkor jóval több időt el tud tölteni már az első epizóddal is, de ha haladni akarunk előre a történetben, 1-2 óra alatt a végéhez érkezhetünk és már vehetjük is meg a következő epizódot. A játékon belül egyébként minden ilyen jópofa képregényes betűkkel van prezentálva, teljesen logikus, könnyen értelmezhető hogy hol mit kell tenni, egy kis keresgéléssel és józan paraszti ésszel minden megoldható. Nem nevezném igazán nehéznek, de sajnos a korlátozott tapiképernyő miatt gyakran fogunk kapkodni, tekintettel arra, hogy az visszatekeréses időintervallumok igencsak rövidek. De szerencsére akárhányszor újra lehet próbálkozni, szóval belejön bárki aki akar. Már az eredeti játéknak is csodaszép grafikája volt, aki a teljes élményre vágyik annak nem árt ha van a zsebében egy iPhone X, ugyanis ezen a legszebb a vizuális élmény, amivel nem is lenne gond, viszont az átirat sajnos kissé összekapott munka. Vannak benne igencsak látványos bugok; pl. kocsiban ülve, hiába megyünk előre, a táj körülöttünk nem mozog, hanem egy helyben áll, az ilyen dolgok visszavesznek kicsit a teljes élményből. A zenék stílusosak, magas szintet képviselnek, a szinkronszínészek munkája se hagy kívánnivalót maga után. A fiatalabb korosztálynak, főleg a csajszikáknak különösen maradandó élmény lesz Max és Chloe kalandja, a lényeg csupán annyi, hogy tudunk-e azonosulni a történettel. Nekem sajnos nem sikerült, de mindezek ellenére igyekeztem objektívnek maradni és a jelenlegi piaci helyzetet nézve pontozni a játékot. Kipróbálni érdemes, ha megtetszik akkor mindenképpen a szezonbérlet mellett voksoljatok, mert az olcsóbban kijön.

Mondanom sem kell, hogy a játék szerelem volt első látásra, mindig is vonzottak az ilyen jellegű játékok, mint például az Age of Empires, de valahogy sose jutottam el oda hogy játsszak is velük. A Dominations egyértelműen a Clash of Clans sikerére hajaz, sok szempontból fájdalmasan ugyanolyan, de szerencsére éppen elég egyediséggel rendelkezik ahhoz, hogy emlékezetes cím lehessen. Az első és legfontosabb ilyen tulajdonsága a korok, azok kiválasztása és minden ami ezzel kapcsolatos. Ugyanis a négyes szintű főépületre lépéskor (Első a hajnal kora, majd jön a Kőkorszak, a Bronzkorszak) ami a Vaskorszakban (Iron Age) történik meg, választhatunk egy külön nemzetet, amiknek nem csak az épületei és harcosai lesznek mások, hanem lesz egy speciális képességük is. Én a japókat választottam, akik a harcban némileg erősebben teljesítenek és a főépületük is tud lőni. Ekkor válik igazán érdekessé a játék, hiszen a jól megszokott Clash stratégiák is javarészt csődöt mondanak, amikor egy olyan nemzet ellen kell harcolnunk akikkel mondjuk még nem találkoztunk. A jól bevált stratégiákkal, beolajozott módszerekkel itt nem lehetünk olyan hatékonyak mint a nagy elődben. Szóval ki kell tanulni minden nemzet képességeit, épületeit, a várható védelmi egységek viselkedését, hogy mire számíthatunk ha megtámadunk valakit, mert az óvatlan csatározás gyors kudarcba tud fulladni. Természetesen erre a játékra is vonatkozik a szokásos tanácsom, miszerint minden egyes szintnél – ebben a játékban korszaknak hívják ugye – építsünk meg minden épületet, védelmi egységet, falat, utat mindent (erről picit később), illetve fejlesszük őket az elérhető maximális szintre. Ennek a módszernek köszönhetően sokkal erősebbek és hatékonyabbak leszünk, mint más hasonló szintű, elsietett bázissal rendelkező, hamari játékosok. A Dominationsben is választanunk kell egy idő után, hogy milyen jellegű bázist építünk, itt arra kell koncentrálni, hogy a főépületet akarjuk-e megvédeni vagy a nyersanyagot. Mindkettő nagyon fontos dolog, de egyszerre megvédeni őket lehetetlen, ezért kell eldöntenünk, hogy számunkra melyik a fontosabb, mert ugye ha leverik a főépületet akkor a támadás már eléri az egy csillagos győzelmet, de nem mindegy, hogy mindeközben elviszik-e az összes lehetséges nyersanyagot is vagy csak egy részét. Ha ledaráltak minket akkor némi védelmi időszak jár cserébe (békeszerződés), ezalatt az idő alatt nem tudnak minket támadni, ha viszont mi mégis szeretnénk, akkor a védelemnek vége. A bázis építésekor figyelembe kell vennünk kettő további nagyon fontos dolgot, az egyik ilyen az út maga, ugyanis minden szinten lehetőségünk lesz egyre több útvonalat kiépíteni, ezek alapvetően pénzszerzési források, amik még többet hoznak a konyhára, ha a lehető legtöbb épület csatlakozik az úthoz. Magát az utat is lehet fejleszteni, illetve bányák helyett itt karavánok lesznek amik rendszeres időközönként hozzák nekünk az aranyat. A másik érdekesség, ami eltér a megszokottól a „csoda = wonders” épületek lesznek, a világ hét csodáján kívül némileg kibővül a választék, ezek természetesen korokhoz és országokhoz lesznek kötve, illetve mindegyik valami speciális képességgel ruházza fel a bázisunkat, olyanokkal mint több arany, erősebb védelmi egységek, tornyok és a többi. A játék igencsak nagy sikernek örvendhet, hatalmas játékos bázisa van, évről évre jönnek ki az újabb és fejlettebb korok, eredetileg a „felvilágosodás kora” volt az utolsó, azóta már megjelentek újabbak is, olyanok mint, Industrial Age, Global Age, Atomic age, Cold War age és ha minden igaz idén jön a Space Age avagy az űrkorszak is. Mint az látjátok foglalkoznak a játékkal rendesen és éppen elég újdonság és eredetiség van benne ahhoz, hogy megérdemelje a játékosok figyelmét. Természetesen vannak olyan idegesítő hibák, bugok, apróságok benne, mint mondjuk a harc, ahol az egységek nem reagálnak olyan kiforrott és következetes módon, mint más hasonló játékokban, vagy nem működik a multitouch, tehát nem használhatjuk több újunkat csak egyszerre egyet. De például egy olyan aprósággal, mit mondjuk az „order” parancs aminek köszönhetően fél percenként új célpontot adhatunk minden egyes egységünknek, belevittek némi eredetiséget a kissé kezdetleges csatározásokba. A Dominations mindenképpen megér egy misét, ha rajongója vagy a stílusnak ha nem, az jár talán a legjobban aki ezzel a játékkal kezdi el ezt a stílust, mert egy ilyen cím nem kevés időre szól, éveket el lehet tölteni velük. „Must try” kategória, tegyetek ti is így!